Gyógyítás Kárpátalján „Összekulcsolnám a kezem és imádkoznék”
1998-ban gyógyszereket is vittünk Kárpátaljára – az összeset címkékkel ellátva. Előzetesen a munkácsi kórház főorvosa körbe vitt minket a kórházban, ami borzasztó látványt nyújtott: az emberek melegítőben feküdtek a puszta matracokon, amiken se lepedő, se párna nem volt, takarót pedig otthonról vittek be a betegeknek. A kórtermek mélyzöld, fényes, lemosható festékkel bevont falai sok helyen beáztak, omladoztak, a járólap legtöbb helyen feltöredezett volt. „Így élünk” – mondta kényszeredetten mosolyogva a főorvos, de nem panaszkodott.
Amikor kijöttünk a kórtermekből, megkérdeztem, ha itt most netán rosszul lennék, mit tudna velem csinálni? Azt mondta, „összekulcsolnám a kezem és imádkoznék. Nincs egy steril spatulám, hogy megnézzem, fáj-e a torka, nincs használható vérnyomásmérőm, nincs egy működő fonendoszkópom, hogy meghallgassam a szívét.” Ezután nem kérdeztük meg, hogy Kárpátalján mire van szükség, így került – dr. Buda Botond által felcímkézve, kabátujjakba rejtve – a következő kamionba rengeteg gyógyszer, amit a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász gyűjtött. Nem lett volna szabad kivinni, de Buda doktor az összeset feliratozta, adagolást írt rá magyarul, napokig csinálta a karitász irodában. A gyógyszereket rossz állapotú kabátok ujjába rejtettük, amit beforgattunk a kabát belsejébe, hogy a vámos ne tudja „kitapogatni”. Ezeket a gyógyszeres kabátokat aztán zsákokba raktuk, s mivel egy korábbi gyűjtésünkkor rengeteg férfi nyakkendőt kaptunk, ezekkel kötöttük be a kabátos zsákok száját. Ebből tudtuk, hogy a nyakkendős zsákokban van a gyógyszer, mivel más egyebet is vittünk azzal együtt. Mikor megérkeztünk Munkácsra, a II. Rákóczi Ferenc Iskolához, mondták, hogy menjek be az iskolába, majd az önkéntesek lerakják a kamiont. Mondtam, hogy nem, nekem fent kell lennem a kamionon, mert én tudom, hogy mibe, mit pakoltunk. Amikor a vámtiszt a kamion lepakolása után elment, szerettünk volna kezet mosni, ám meglepetésünkre egy alumínium teáskannát használhattunk ehhez: abból csöpögött a víz, azt tartotta vendéglátónk a kezünkre, de úgy, hogy abból a pár csepp vízből a virágok is kaphassanak. Akkor derült ki, hogy sajnos nincs vizük, egy nap 3-szor engedik a vezetékrendszerre rá a vizet, de akkor is csak csöpög. A konyha összegyűjti, hogy el tudjanak mosogatni, vagy a takarítónő le tudja húzni a vécét. Nagyon be kellett osztani azt a pár csepp vizet, hogy mire használják fel, mivel az reggel, délben és este 1-1 órában „folyt” csak! Ezután az irodában kibontottuk a nyakkendővel bekötött zsákokat főorvos úr jelenlétében, kivettük a ronda, elhasznált kabátokat, amiknek ujjába be voltak csavarva a gyógyszerek. Hatalmas halom gyűlt össze, a főorvos szemeiből pedig hullottak a könnyek, és azt mondta, ennyi gyógyszert ő még soha nem látott.