Tisztelt József atya!

Kérdés, mi lesz ezután?

Valamiféle újrakezdés. Azért írtam, hogy valamiféle, mert még nem tudható, hogy pontosan milyen. Majd csak akkor, amikor itt lesz az ideje. Nem lehet folytatni ott, ahol abba kényszerültünk hagyni azért, mert Isten új fejezetet akar írni Jézus egyháza életében. Különben nem állított volna le bennünket a Coviddal. Persze a kérdést úgy is feltehetjük, konzerválni a régit, vagy teret adni az újnak. Nem annak az újnak, amit én akarok, hanem, amit Isten akar.

Mire kényszeríti a helyzet az Egyházat?

Talán arra, hogy hatékonyság szempontjából gondolja át a teendőit, vagyis abból kiindulva, amit el akar érni. Az egyház célja pedig nem lehet más, mint, amit alapító megfogalmazott „hirdessétek az evangéliumot”, meg élje, amit tanított. Igaz, nem tette hozzá, hogy eredményesen. Vagyis nem elég, ha teszem, mondom, hirdetem. Legalább is nem úgy, ahogyan most történik. Mert most igen kis hatásfokkal dolgozunk. A templomokból lassan, de állandóan szivárognak el ez a hívek. Ennek ékes példái, hogy úgy az elsőáldozók és családjaik, mint a bérmálkozók és családjaik nem maradnak meg maradnak meg az Eucharisztia közösségében. Eucharisztikus közösség nélkül pedig nincs egyház.

Folytatható-e minden ugyanúgy, ahogy a járvány előtt vagy újra kell építeni az Egyházat?

Ha azt szeretnénk, hogy a templomaink ne ürüljenek ki, semmiképpen sem.

Milyen érzés egy pap számára, amikor úgy kell a szentmisét elmondani hosszú évek után, hogy bizonytalan ideig személyesen senki nem vehet részt a szertartásokon? Gondolok itt arra, hogy nincs körülötte az a közösség, akihez a küldetése szól, akiket erősíteni kell.

Mit ne mondjak, nagyon rossz. A szentmise lényegénél fogva közösségi esemény, Isten népének találkozása Urával, Istenével a szentmise misztériumában. Az egyház kifejezetten hangsúlyozza, hogy a szentmisének mindig legyen részvevője, legalább egy személy, aki Isten népét képviseli. Természetesen az az ideális, ha a szentmise Isten népének fizikai jelenlétében bemutatott áldozat. Az egészben az a legrosszabb, hogy még csak nem is buzdíthattam senkit, hogy jöjjenek szentmisére. Az első hullám idején be kellett zárni a templomainkat. Most a harmadik hullám idején már be lehet jönni a szentmisére az egészségügyi szabályok betartásával. Nekünk nagyon kicsiny a templomunk, ezért nem kevesen távol maradnak, mert nem lehet betartani az előírt távolságot, ha többen vannak. Igaz, minden vasárnapi szentmisét kihangosítunk a templomon kívülre, az oratóriumba pedig bevisszük a képet és hangot, természetesen volt online mise. De ez is csak pótmegoldás, mert nem a templom tere, ahol megvalósul a misztérium.

Az online szertartások mennyire, milyen minőségben pótolták a személyes találkozást, a hívek jelenlétében megtartott szertartásokat?

Igazában nem pótolják, csak szükségmegoldás. Most kényszerhelyzet van, amit megfelelőképpen kezelnünk kell. Ámbár azt mondogattam, hogy most kitágul a templom és minden család otthona, ahol beengedik a szentmisét online, templommá válik, ha ugyanúgy vesznek rajta részt, mintha az Isten házában lennének, imádkozva, énekelve, letérdelve, felállva. Ismerős a magyar ember humora. A sátán gúnyosan odaveti a jó Istennek, na, sikerült bezárnom a templomaidat. Mire a jó Isten csendesen csak ennyi válaszol: de most mind családok otthonai templommá váltak, így sokkal több a templom, mint azelőtt volt. A járvány első hulláma idején be voltak zárva a templomok.

Olaszországból jött ötletet valósítottuk meg mi is itt a szombathelyi Kálvária templomban. Minden családtól kértünk egy családi fotót, amit kiragasztottunk oda, ahol a szentmisén lenni szoktak. Így „megtelt” a templom. Most a harmadik hullám idején már nem kellett bezárni a templomokat, aki akart, természetesen a járványügyi szabályok betartásával, jöhetett szentmisére. Hézagosan ugyan, de így minden vasárnap voltak szentmisén. Kihangosítottuk a templomon kívülre, ami a templomban történt. Voltak, akik így vettek részt a szentmisén. De nem maradt el vasárnaponként az online közvetítés sem két szentmisén, a 9 órain és a 11 órain. A Facebook pontos információt ad, így is több század vettek részt a szentmisén. A katolikus templomokban szokás belépéskor az ujjakat szenteltvízbe mártani és keresztet vetni. Szenteltvizet most nem lehetett használni érthető okból, viszont előírás lett a kézfertőtlenítés. Furcsa volt, hogy nem a szenteltvízhez, hanem a kézfertőtlenítőhöz nyúltak, akik beléptek az Isten házába. Ez idő alatt elmaradtak a keresztelések, amelyek csak most májustól, és az esküvők, amelyek csak júliustól vannak előjegyezve. Számos lelkipásztori tevékenység áttevődött az online térbe. A hitoktatás online történt. A jegyes és a bérmálási felkészítéseket online végzem, de online mondjuk a rózsafűzért kedd esténként a házasközösséggel, online végeztük az esti imát a ministráns közösséggel a járvány első hulláma idején. Bár folyamatosan felhívom a figyelmét a kedves híveknek, hogy a templom egész nap nyitva van és lehet Jézusnál látogatást tenni, igazában kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, pedig erre nagy szükség lenne. Többnyire akkor jönnek a templomba az emberek, amikor templomi esemény van. Ezek mind szükségmegoldások. A „templom élmény”, a „templom esemény”, vagyis a szentmise a templomban hívek jelenlétében, semmivel sem pótolható. A templomi liturgiában valami egészen különleges módon éli meg Isten népe, hogy az Úr itt van közöttünk, szól hozzánk az ő igéjével és válaszolunk énekeinkkel, gesztusainkkal, egész jelenlétünkkel. De ami még nagyon fontos, online csak lelki áldozást lehet végezni, amely messze nem adja a tényleges szentáldozás élményét.

Látva az üres templomokat, gondolt-e arra, hogy miközben sokakat szomorúsággal töltött el ez a helyzet, addig mások örültek, hogy végre nem kell misére menniük, esetleg hittanórákra?

Visszajelzésekből tudom, hogy nem kevés embert szomorúsággal tölt el, hogy nem lehet itt a szentmisén. Viszont nem gondolom, hogy bárki is örül annak, hogy most legálisan nem kell jönnie szentmisére, hiszen fel vannak mentve a szentmisén való részvétel kötelezettsége alól. Ilyesféle visszajelzés még jött hozzám, és ez nagyon jó.

Sokan tartanak attól, hogy akik nem eléggé elkötelezettek Jézus felé, azokat az Egyház elvesztette a járvány ideje alatt, ők már nem fognak többet a templom közelébe menni. Ez eléggé szkeptikus megközelítés, ami már szinte magában is foglalja, hogy lemondtunk ezekről az emberekről. Holott az Egyház lényege a misszió is.

Persze ez is benne lehet a „pakliban”. A nagyobb baj inkább az, hogy ez az elmaradás már régóta egy folyamat, amit egyelőre nem sikerült megállítani. Egy elsőáldozás, egy bérmálás után drasztikusan csökken a szentmisén való résztvevők száma. Meséli nekem egy multi cég magas szintű vezetője, ha csökken a forgalom, kevesebbet vásárolnak a termékeikből, azonnal keresik, mi lehet az oka, de azt is, hogy a teendő. Rögtön intézkednek is, ami lehet lecserélése a felelős személyeknek, változtatás a minőségen, a reklámozáson stb. attól függően, mi lehet az oka, ha nem kelendő az áru. Ha egy vállalkozás nem engedheti meg magának, hogy ne vásárolják a termékeiket, miért engedi meg egyházunk, hogy bérmálás után a jelentős többség eltűnjön a templomból? Ezt a kérdést nagyon sokszor feltettem magamnak és a következő válaszokat találtam rá.

Az egyházat nem a tisztségviselők, papok, püspökök építik, hanem maga az Isten. Jézus világosan megmondta „senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya nem vonzza őt”, de azt is „nálam nélkül semmit sem tehettek”. Olvasgatom a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait, a pápai vatikáni megnyilatkozásokat. Azt keresem, hogy gondolkodik az egyház a legkisebb területi egységről, a plébániáról. Ezekből néhány alapvető gondolat megragadt bennem. Az pl. hogy a plébánia a közösségek közössége, vagyis ahol számos közösség él és dolgozik, amely együtt alkotja az egészet. Vagy éppen a közösségi apostolkodás gondolata, amiről szent II. János Pál pápa a Chtristifideles laici-ben, a Krisztushívő keresztények című írásában szól. Döbbenetes mélységeket tár fel a A közösség-Egyház misztériumáról. Amíg nem tudunk közösség-egyházzá válni valamiféle zárványban tartjuk magunkat és képtelenünk leszünk a fejlődésre.

Az előző kérdésből szinte következik, hogy miért tartjuk ennyire nehéz, megvalósíthatatlan feladatnak az evangelizációt, hogy Jézusról beszéljünk az embereknek? Ez a személyes hitünk gyengeségéből fakad, ami miatt nem kommunikálunk elég jól vagy ma már annyi a zavaró tényező, hogy az emberek, akiket megakarunk szólítani nem akarnak vagy tudnak Jézusról, és az ő követésével járó dolgokkal foglalkozni?

Nem a pillanatnyi állapotot, a kialakult gyakorlatot kell kiinduló pontnak venni. Vissza kellene menni a II. Vatikáni Zsinathoz és az utána megjelent pápai és vatikáni dokumentumokhoz. Megvizsgálni, hogy gondolkodik az egyház ma önmagáról. Eszerint az alapvető tévedés ott van, hogy nem a papnak kell evangelizálni, hanem engedje, hogy Krisztus evangelizáljon. Ő csak eszköz legyen Ura kezében. Ha egy papnak mély és meghitt kapcsolata van Urával, ráérez arra, hogy mit kell tennie. Barsi Balázs ferences szerzetes fordította le Robert Sarah bíborossal készült interjúkötetet, amelynek a címe A csönd ereje a zaj diktatúrájával szemben. Ebben ezt olvastam „Az ember szívében van egy vele született csönd, mert minden személy legmélyén Isten lakik. Isten csönd, és ez az isteni csönd az emberben lakozik…. Semmi sem fedezheti fel jobban Istent, mint az ő csöndje, amely létünk legmélyébe van bele teremtve.” Ez a gondolat valóságosan ölt testet Varga László kaposvári püspök gyakorlatában, aki több, mint harminc éve napi 60 percet tölt az Eucharisztia jelenlétében. Ezt ő “édes semmittevésnek” nevezi.  Ennek a csendnek a megélését próbálgatom én is. Egyre inkább belső meggyőződésem, hogy egyedül Isten tudja kivezetni egyházát a bénultságból, ha az egyház minden rendű és rangú felelősei rá hagyatkoznak.

A hit Ön szerint mennyire játszik szerepet az emberek életében? Fontos ez a kérdés még egyáltalán?

Ezer százalékig fontos a hit. Csakhogy itt most már nem csupán a hitigazságok ismeretéről és belső elfogadásáról van szó, hanem mélységes hit abban, hogy Isten vezet engem és rajtam keresztül építi egyházának azok kicsi részét, amelyet történetesen reám bízott.

Mit tehetünk, hogy az üres templomok újra megteljenek? Az Egyház közösség, amelybe hívjuk a tagokat, ahogy Jézus is tette. Milyen módjai vannak ennek a meghívásnak?

Engedni kell, hogy Jézus „vegye kezébe az ügyet.” Jó esetben úgy szokott történni, hogy vannak elképzeléseink, amihez kérjük Isten segítségét. Vagyis mintegy befogjuk Isten a mi szándékaink szekerébe. Pedig, ha engednénk, hogy Isten azt tegye, amit akar, csodálatosan kivirágozna az egyháza. Ha akár egy pap, akár a bármilyen területen tevékenykedő lelkipásztori munkatárs folyamatosan Istenre hangolja magát, akkor lehetőséget ad Istennek, hogy megvalósítsa, amit akar. Ez az Istenre hangolás pedig leginkább az Eucharisztiában jelen lévő Jézussal való találkozásban valósulhat meg. Szándékosan nem használom a szentségimádás szót. Ennek van egy kialakult rendje, mondom az imáimat, teljesítek valamit, de nem engedem szóhoz jutni az Jézust. Pedig akár azt is mondhatná, fiam én ezt már mind tudom, de most figyelj egy kicsi rám. No, ez a „figyelj egy kicsit rám”, még nem működik.

Rendezvényeket még kevésbé lehet tartani. Hogyan lehet összetartani a közösségeket, ha a személyes találkozások szünetelnek vagy nehezebb megszervezni őket?

Azt tegyük meg, amit lehet. Ez most a csendes imádság ideje, amely meg fogja teremni a gyümölcseit.

Hogyan lehet erősíteni a hitet a bizonytalankodókban vagy azokban, akik csak kényszerből mentek misére, hittanra?

A hit kegyelem. Éppen ezért nem a papok dolga, hanem az Istené. Egyedül Isten tudja erősíteni a hitet, ha lehetőséget adunk neki. Mert a hit ajándék, Isten ajándéka. A papoknak azt kell tenni ami az ő dolguk, hirdetni az igét és tanúságot tenni róla.

Lehet-e egyéni feladatokat adni a közösség tagjainak?

Természetesen lehet, ha vállalják. Mondom erre a magam példáját. Mi úgy nevezzük magunkat, a Kálvária Család. Egy családban pedig mindenkinek van feladata, ki mit vállal, ki mihez ért. Hála az Úrnak, nekem nincs más dolgom, mint a lelkipásztori munka. Vagy, ahogyan az ősegyház vallotta az apostolok feladatát, imádság és igehirdetés, meg természetesen a szertartások. Évek óta mindig valamit felújítunk. Most éppen a templom tető cseréje, valamint az északi kőkerítés építése folyik. Ennek minden munkája, a szerződések megkötésétől, amit természetesen én írok alá, a kivitelezésig, az iparosokkal való tárgyalásig, az egyházközségi elnökünk feladata. De van önkéntes gondnokunk, pályázat írónk, pénzügyeket gondozók, közösség vezetők stb.

Miként látja az Egyház és benne az egyházmegye jövőjét?

Az egyháznak csak jövője van, mert forrása maga az Örökkévaló. Minden, ami emberi, egyszer lecseng és befedi a feledés homálya. Csak engedjük, hogy az egyházban Isten dolgozzon. Ez konkrétan mit jelent, nem tudom. Senki sem tudja. De nem is kell nekem tudni, elég, ha az tudja, akire tartozik. Nekem az a dolgom, hogy itt és most tegyem azt, amit itt és most tennem kell. Ebből új jövő bontakozik majd ki.