Tisztelt József atya!

Tisztelt József atya!

Két dologban kérem a segítségét.

  1. Martinus újságunk következő számaiban szeretnék interjúkat megjelentetni a covid utáni időszak egyházra váró feladatairól, nagyobb hangsúlyt fektetve a közösségépítésre. Mivel ebben van Önnek tapasztalata, az első interjút ezzel kapcsolatban Önnel készíteném. Írtam néhány kérdést ezzel kapcsolatban, amire – ha ideje engedi – megkérem, hogy legyen szíves válaszolni. Terjedelmi megkötés nincs. Határidő: május 10. (hétfő)

Covid után újrakezdés – Kihívások az Egyház előtt a járvány utáni időszakra

2. Az ország – és persze a világ – még nem tért magához a Covid járvány okozta sokkból. Hónapokra bezárt az ország, leálltak egész iparágak, sokan vesztették el munkahelyüket, de még több szenvedést és halált láttunk ebben az időszakban. A média révén talán minden eddiginél elevenebben a ma emberének retináiba égett a mulandóság, a fájdalom. És persze az üres templomok látványa. A járványhelyzetben sok esetben nem tartottak szentmiséket, elmaradtak a közösségi találkozók is.

Kérdés, mi lesz ezután?

Valamiféle újrakezdés. Azért írtam, hogy valamiféle, mert még nem tudható, hogy pontosan milyen. Majd csak akkor, amikor itt lesz az ideje. Nem lehet folytatni ott, ahol abba kényszerültünk hagyni azért, mert Isten új fejezetet akar írni Jézus egyháza életében. Különben nem állított volna le bennünket a Coviddal. Persze a kérdést úgy is feltehetjük, konzerválni a régit, vagy teret adni az újnak. Nem annak az újnak, amit én akarok, hanem, amit Isten akar.

Mire kényszeríti a helyzet az Egyházat?

Talán arra, hogy hatékonyság szempontjából gondolja át a teendőit, vagyis abból kiindulva, amit el akar érni. Az egyház célja pedig nem lehet más, mint, amit alapító megfogalmazott „hirdessétek az evangéliumot”, meg élje, amit tanított. Igaz, nem tette hozzá, hogy eredményesen. Vagyis nem elég, ha teszem, mondom, hirdetem. Legalább is nem úgy, ahogyan most történik. Mert most igen kis hatásfokkal dolgozunk. A templomokból lassan, de állandóan szivárognak el ez a hívek. Ennek ékes példái, hogy úgy az elsőáldozók és családjaik, mint a bérmálkozók és családjaik nem maradnak meg maradnak meg az Eucharisztia közösségében. Eucharisztikus közösség nélkül pedig nincs egyház.

Folytatható-e minden ugyanúgy, ahogy a járvány előtt vagy újra kell építeni az Egyházat?

Ha azt szeretnénk, hogy a templomaink ne ürüljenek ki, semmiképpen sem.

Milyen érzés egy pap számára, amikor úgy kell a szentmisét elmondani hosszú évek után, hogy bizonytalan ideig személyesen senki nem vehet részt a szertartásokon? Gondolok itt arra, hogy nincs körülötte az a közösség, akihez a küldetése szól, akiket erősíteni kell.

Mit ne mondjak, nagyon rossz. A szentmise lényegénél fogva közösségi esemény, Isten népének találkozása Urával, Istenével a szentmise misztériumában. Az egyház kifejezetten hangsúlyozza, hogy a szentmisének mindig legyen részvevője, legalább egy személy, aki Isten népét képviseli. Természetesen az az ideális, ha a szentmise Isten népének fizikai jelenlétében bemutatott áldozat. Az egészben az a legrosszabb, hogy még csak nem is buzdíthattam senkit, hogy jöjjenek szentmisére. Az első hullám idején be kellett zárni a templomainkat. Most a harmadik hullám idején már be lehet jönni a szentmisére az egészségügyi szabályok betartásával. Nekünk nagyon kicsiny a templomunk, ezért nem kevesen távol maradnak, mert nem lehet betartani az előírt távolságot, ha többen vannak. Igaz, minden vasárnapi szentmisét kihangosítunk a templomon kívülre, az oratóriumba pedig bevisszük a képet és hangot, természetesen volt online mise. De ez is csak pótmegoldás, mert nem a templom tere, ahol megvalósul a misztérium.

Az online szertartások mennyire, milyen minőségben pótolták a személyes találkozást, a hívek jelenlétében megtartott szertartásokat?

Igazában nem pótolják, csak szükségmegoldás. Most kényszerhelyzet van, amit megfelelőképpen kezelnünk kell. Ámbár azt mondogattam, hogy most kitágul a templom és minden család otthona, ahol beengedik a szentmisét online, templommá válik, ha ugyanúgy vesznek rajta részt, mintha az Isten házában lennének, imádkozva, énekelve, letérdelve, felállva. Ismerős a magyar ember humora. A sátán gúnyosan odaveti a jó Istennek, na, sikerült bezárnom a templomaidat. Mire a jó Isten csendesen csak ennyi válaszol: de most mind családok otthonai templommá váltak, így sokkal több a templom, mint azelőtt volt. A járvány első hulláma idején be voltak zárva a templomok.

Olaszországból jött ötletet valósítottuk meg mi is itt a szombathelyi Kálvária templomban. Minden családtól kértünk egy családi fotót, amit kiragasztottunk oda, ahol a szentmisén lenni szoktak. Így „megtelt” a templom. Most a harmadik hullám idején már nem kellett bezárni a templomokat, aki akart, természetesen a járványügyi szabályok betartásával, jöhetett szentmisére. Hézagosan ugyan, de így minden vasárnap voltak szentmisén. Kihangosítottuk a templomon kívülre, ami a templomban történt. Voltak, akik így vettek részt a szentmisén. De nem maradt el vasárnaponként az online közvetítés sem két szentmisén, a 9 órain és a 11 órain. A Facebook pontos információt ad, így is több század vettek részt a szentmisén. A katolikus templomokban szokás belépéskor az ujjakat szenteltvízbe mártani és keresztet vetni. Szenteltvizet most nem lehetett használni érthető okból, viszont előírás lett a kézfertőtlenítés. Furcsa volt, hogy nem a szenteltvízhez, hanem a kézfertőtlenítőhöz nyúltak, akik beléptek az Isten házába. Ez idő alatt elmaradtak a keresztelések, amelyek csak most májustól, és az esküvők, amelyek csak júliustól vannak előjegyezve. Számos lelkipásztori tevékenység áttevődött az online térbe. A hitoktatás online történt. A jegyes és a bérmálási felkészítéseket online végzem, de online mondjuk a rózsafűzért kedd esténként a házasközösséggel, online végeztük az esti imát a ministráns közösséggel a járvány első hulláma idején. Bár folyamatosan felhívom a figyelmét a kedves híveknek, hogy a templom egész nap nyitva van és lehet Jézusnál látogatást tenni, igazában kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, pedig erre nagy szükség lenne. Többnyire akkor jönnek a templomba az emberek, amikor templomi esemény van. Ezek mind szükségmegoldások. A „templom élmény”, a „templom esemény”, vagyis a szentmise a templomban hívek jelenlétében, semmivel sem pótolható. A templomi liturgiában valami egészen különleges módon éli meg Isten népe, hogy az Úr itt van közöttünk, szól hozzánk az ő igéjével és válaszolunk énekeinkkel, gesztusainkkal, egész jelenlétünkkel. De ami még nagyon fontos, online csak lelki áldozást lehet végezni, amely messze nem adja a tényleges szentáldozás élményét.

Látva az üres templomokat, gondolt-e arra, hogy miközben sokakat szomorúsággal töltött el ez a helyzet, addig mások örültek, hogy végre nem kell misére menniük, esetleg hittanórákra?

Visszajelzésekből tudom, hogy nem kevés embert szomorúsággal tölt el, hogy nem lehet itt a szentmisén. Viszont nem gondolom, hogy bárki is örül annak, hogy most legálisan nem kell jönnie szentmisére, hiszen fel vannak mentve a szentmisén való részvétel kötelezettsége alól. Ilyesféle visszajelzés még jött hozzám, és ez nagyon jó.

Sokan tartanak attól, hogy akik nem eléggé elkötelezettek Jézus felé, azokat az Egyház elvesztette a járvány ideje alatt, ők már nem fognak többet a templom közelébe menni. Ez eléggé szkeptikus megközelítés, ami már szinte magában is foglalja, hogy lemondtunk ezekről az emberekről. Holott az Egyház lényege a misszió is.

Persze ez is benne lehet a „pakliban”. A nagyobb baj inkább az, hogy ez az elmaradás már régóta egy folyamat, amit egyelőre nem sikerült megállítani. Egy elsőáldozás, egy bérmálás után drasztikusan csökken a szentmisén való résztvevők száma. Meséli nekem egy multi cég magas szintű vezetője, ha csökken a forgalom, kevesebbet vásárolnak a termékeikből, azonnal keresik, mi lehet az oka, de azt is, hogy a teendő. Rögtön intézkednek is, ami lehet lecserélése a felelős személyeknek, változtatás a minőségen, a reklámozáson stb. attól függően, mi lehet az oka, ha nem kelendő az áru. Ha egy vállalkozás nem engedheti meg magának, hogy ne vásárolják a termékeiket, miért engedi meg egyházunk, hogy bérmálás után a jelentős többség eltűnjön a templomból? Ezt a kérdést nagyon sokszor feltettem magamnak és a következő válaszokat találtam rá.

Az egyházat nem a tisztségviselők, papok, püspökök építik, hanem maga az Isten. Jézus világosan megmondta „senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya nem vonzza őt”, de azt is „nálam nélkül semmit sem tehettek”. Olvasgatom a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait, a pápai vatikáni megnyilatkozásokat. Azt keresem, hogy gondolkodik az egyház a legkisebb területi egységről, a plébániáról. Ezekből néhány alapvető gondolat megragadt bennem. Az pl. hogy a plébánia a közösségek közössége, vagyis ahol számos közösség él és dolgozik, amely együtt alkotja az egészet. Vagy éppen a közösségi apostolkodás gondolata, amiről szent II. János Pál pápa a Chtristifideles laici-ben, a Krisztushívő keresztények című írásában szól. Döbbenetes mélységeket tár fel a A közösség-Egyház misztériumáról. Amíg nem tudunk közösség-egyházzá válni valamiféle zárványban tartjuk magunkat és képtelenünk leszünk a fejlődésre.

Az előző kérdésből szinte következik, hogy miért tartjuk ennyire nehéz, megvalósíthatatlan feladatnak az evangelizációt, hogy Jézusról beszéljünk az embereknek? Ez a személyes hitünk gyengeségéből fakad, ami miatt nem kommunikálunk elég jól vagy ma már annyi a zavaró tényező, hogy az emberek, akiket megakarunk szólítani nem akarnak vagy tudnak Jézusról, és az ő követésével járó dolgokkal foglalkozni?

Nem a pillanatnyi állapotot, a kialakult gyakorlatot kell kiinduló pontnak venni. Vissza kellene menni a II. Vatikáni Zsinathoz és az utána megjelent pápai és vatikáni dokumentumokhoz. Megvizsgálni, hogy gondolkodik az egyház ma önmagáról. Eszerint az alapvető tévedés ott van, hogy nem a papnak kell evangelizálni, hanem engedje, hogy Krisztus evangelizáljon. Ő csak eszköz legyen Ura kezében. Ha egy papnak mély és meghitt kapcsolata van Urával, ráérez arra, hogy mit kell tennie. Barsi Balázs ferences szerzetes fordította le Robert Sarah bíborossal készült interjúkötetet, amelynek a címe A csönd ereje a zaj diktatúrájával szemben. Ebben ezt olvastam „Az ember szívében van egy vele született csönd, mert minden személy legmélyén Isten lakik. Isten csönd, és ez az isteni csönd az emberben lakozik…. Semmi sem fedezheti fel jobban Istent, mint az ő csöndje, amely létünk legmélyébe van bele teremtve.” Ez a gondolat valóságosan ölt testet Varga László kaposvári püspök gyakorlatában, aki több, mint harminc éve napi 60 percet tölt az Eucharisztia jelenlétében. Ezt ő “édes semmittevésnek” nevezi.  Ennek a csendnek a megélését próbálgatom én is. Egyre inkább belső meggyőződésem, hogy egyedül Isten tudja kivezetni egyházát a bénultságból, ha az egyház minden rendű és rangú felelősei rá hagyatkoznak.

A hit Ön szerint mennyire játszik szerepet az emberek életében? Fontos ez a kérdés még egyáltalán?

Ezer százalékig fontos a hit. Csakhogy itt most már nem csupán a hitigazságok ismeretéről és belső elfogadásáról van szó, hanem mélységes hit abban, hogy Isten vezet engem és rajtam keresztül építi egyházának azok kicsi részét, amelyet történetesen reám bízott.

Mit tehetünk, hogy az üres templomok újra megteljenek? Az Egyház közösség, amelybe hívjuk a tagokat, ahogy Jézus is tette. Milyen módjai vannak ennek a meghívásnak?

Engedni kell, hogy Jézus „vegye kezébe az ügyet.” Jó esetben úgy szokott történni, hogy vannak elképzeléseink, amihez kérjük Isten segítségét. Vagyis mintegy befogjuk Isten a mi szándékaink szekerébe. Pedig, ha engednénk, hogy Isten azt tegye, amit akar, csodálatosan kivirágozna az egyháza. Ha akár egy pap, akár a bármilyen területen tevékenykedő lelkipásztori munkatárs folyamatosan Istenre hangolja magát, akkor lehetőséget ad Istennek, hogy megvalósítsa, amit akar. Ez az Istenre hangolás pedig leginkább az Eucharisztiában jelen lévő Jézussal való találkozásban valósulhat meg. Szándékosan nem használom a szentségimádás szót. Ennek van egy kialakult rendje, mondom az imáimat, teljesítek valamit, de nem engedem szóhoz jutni az Jézust. Pedig akár azt is mondhatná, fiam én ezt már mind tudom, de most figyelj egy kicsi rám. No, ez a „figyelj egy kicsit rám”, még nem működik.

Rendezvényeket még kevésbé lehet tartani. Hogyan lehet összetartani a közösségeket, ha a személyes találkozások szünetelnek vagy nehezebb megszervezni őket?

Azt tegyük meg, amit lehet. Ez most a csendes imádság ideje, amely meg fogja teremni a gyümölcseit.

Hogyan lehet erősíteni a hitet a bizonytalankodókban vagy azokban, akik csak kényszerből mentek misére, hittanra?

A hit kegyelem. Éppen ezért nem a papok dolga, hanem az Istené. Egyedül Isten tudja erősíteni a hitet, ha lehetőséget adunk neki. Mert a hit ajándék, Isten ajándéka. A papoknak azt kell tenni ami az ő dolguk, hirdetni az igét és tanúságot tenni róla.

Lehet-e egyéni feladatokat adni a közösség tagjainak?

Természetesen lehet, ha vállalják. Mondom erre a magam példáját. Mi úgy nevezzük magunkat, a Kálvária Család. Egy családban pedig mindenkinek van feladata, ki mit vállal, ki mihez ért. Hála az Úrnak, nekem nincs más dolgom, mint a lelkipásztori munka. Vagy, ahogyan az ősegyház vallotta az apostolok feladatát, imádság és igehirdetés, meg természetesen a szertartások. Évek óta mindig valamit felújítunk. Most éppen a templom tető cseréje, valamint az északi kőkerítés építése folyik. Ennek minden munkája, a szerződések megkötésétől, amit természetesen én írok alá, a kivitelezésig, az iparosokkal való tárgyalásig, az egyházközségi elnökünk feladata. De van önkéntes gondnokunk, pályázat írónk, pénzügyeket gondozók, közösség vezetők stb.

Miként látja az Egyház és benne az egyházmegye jövőjét?

Az egyháznak csak jövője van, mert forrása maga az Örökkévaló. Minden, ami emberi, egyszer lecseng és befedi a feledés homálya. Csak engedjük, hogy az egyházban Isten dolgozzon. Ez konkrétan mit jelent, nem tudom. Senki sem tudja. De nem is kell nekem tudni, elég, ha az tudja, akire tartozik. Nekem az a dolgom, hogy itt és most tegyem azt, amit itt és most tennem kell. Ebből új jövő bontakozik majd ki.

Az emlékezet háza – 20 éves a Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény Vasváron

Az emlékezet háza

20 éves a Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény Vasváron

Idén ünnepli alapításának 20 éves évfordulóját a vasvári Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény, amely jelentős szerepet tölt be a magyarországi domonkos emlékezet megőrzésében. Miért fontos, hogy ez az intézmény létrejött és két évtizede működik? Hogyan segítik az emlékezést és a jövő építését, erről beszélgettünk dr. Zágorhidi Czigány Balázzsal, a gyűjtemény vezetőjével.

Miért alapították a gyűjteményt 20 évvel ezelőtt, miért fontos, hogy elinduljon?

Húsz évvel ezelőtt a legfontosabb feladat az volt, hogy funkciót találjunk a szocialista időben lelakott és jórészt üresen álló egykori domonkos rendháznak. Az épületről egy korábbi műemléki kutatás kiderítette, hogy fő falai középkoriak, így ez a legrégebbi, ma is álló domonkos kolostor Magyarországon. Ennek fényében eléggé egyértelmű volt a cél: a vasvári kolostorban – amely így mintegy a domonkosok magyarországi folytonosságának jelképe – egy történeti gyűjteményt kell kialakítani. A magyar domonkosok az 1950. évi feloszlatás idején egy viszonylag kicsi és fiatal közösséget alkottak, 1938-ban váltak önállóvá a korábbi osztrák-magyar rendtartományból. Bár az egyes rendházak és rendtagok értékes anyagokat őriztek, a rendtartománynak nem voltak történeti gyűjteményei. Az államosítások idején sok minden megsemmisült, szétszóródott, jobb esetben állami gyűjteményekbe került. 2001-ben azt tűztük ki célul, hogy a kallódó értékeket gyűjtjük össze. Ma ott tartunk, hogy gazdag könyvtári, levéltári és muzeális anyag gyűlt össze Vasváron, és most már elkezdtük visszaigényelni az állami intézményekben őrzött domonkos anyagokat is. 

Hogyan segítik az emlékezést és persze a jövő építését?

A vasvári domonkos kolostor és a benne elhelyezett rendi gyűjtemény az elmúlt két évtized során jelképes hellyé vált a Domonkos Család – a rend férfi és női ága, valamint a világi harmadrendiek – számára. Jelképezi a magyar domonkosok múltját, az évszázadok során felhalmozott – szellemi és tárgyi – értékeit és  természetesen a történelmi korszakokon átívelő küldetését is. A nagy traumákat megélt közösségek számára fontosak “az emlékezés h, ahol felidézhetik összetartozásuk alapjait. Be kell látnunk, hogy a magyar egyház – és benne a domonkos rend – a szocialista korszak évtizedei alatt nagyon nagy megrázkódtatásokat, mondhatni megaláztatásokat élt meg. Ezeket nem szabad elfelejteni, de nem is szabad benne ragadni az önsajnálatban. Vasvár egy olyan hely, amely a domonkosok számára segít tudatosítani, hogy ez egy sok évszázados rend, amely történelme során számtalan válságos helyzetet élt meg, de ezekből a válságokból mindig sikeresen jött ki – többnyire a történelmére, hagyományaira és a rendi karizmájára támaszkodva.

Milyen kiállítási anyagokon keresztül ismerhető meg a domonkos rend élete, működése?

A gyűjtemény kiállítása alapvetően egy rekonstruált kolostori tér, folyosóval, könyvtárral, szerzetesi cellával és egy kiállító teremmel. A gyűjteményünk legértékesebb darabjai itt vannak elhelyezve: a XVI-XVIII. századi nyomtatványok egy történelmi hangulatú könyvtárteremben kaptak helyet, a folyosót barokk festmények díszítik, a szerzetesi cella pedig XIX-XX. századi tárgyakkal van berendezve. A rendtörténeti gyűjtemény azonban több mint egy kiállítás, a tetőtérben kialakított raktárakban a kiállított anyag sokszorosát őrizzük. A kiállítóterek az átlag látogatót szólítják meg, akik itt egy általuk ismeretlen világgal szembesülnek, a raktárak anyagai a kutatókat várják, akik egyre gyakrabban keresik fel Vasvárt.

A látogatók többsége számára talán a berendezett szerzetesi cella a legérdekesebb.

Ahogy említettem a látogatók többsége számára a kolostor ismeretlen világ. Nagy részük az alapvető egyházi fogalmakkal sincs tisztában, a szerzetességről pedig csak halvány elképzeléseik vannak. A “cella” szó sokak érdeklődését felkelti, bár a legkevésbé sem úgy gondolnak rá, mint a visszavonulás, az elmélkedés és a tanulás helyszínére. Sok mindenről lehet mesélni egy tárlatvezetés során, ez is az evangelizáció egyik útja … 

Honnan kerülnek elő anyagok? Milyen szempontok alapján válogatnak, hogy mi kerülhet a gyűjteménybe?

Pincéből, padlásról, templomtoronyból, zsibiről és a legkülönbözőbb helyekről. Számos régiségkereskedő és antikvárius ismer már bennünket, és jelzik, ha domonkos vonatkozású anyag került a látókörükbe. Meglepő tárgyak és dokumentumok kerülnek elő, a XI. századi kódextöredéktől a 20. századi fényképekig. Hogy egy Vas megyei példát említsek: néhány éve egy kereskedőn keresztül szereztük meg a domonkos nővérek szarvaskendi házának naplóját. Az 1936-tól egészen 1950-ig vezetett feljegyzések nem csak tartalmuk miatt érdekesek, a díszkötésbe kötött vaskos kötetet természetesen kézzel írták és a nővérek kis akvarell festményekkel, iniciálékkal és szép keretekkel díszítették – olyan, mint egy középkori kódex. De sok értékes dokumentumot kapunk magánszemélyektől is, az egykori atyák és nővérek rokonságától, vagy olyan emberek leszármazottaitól, akik 1950-ben segítették menteni a rendi értékeket az államosítás elől. Szeretném kérni az újság olvasóit is, hogy jelezzék számunkra, ha van tudomásuk kallódó domonkos dokumentumokról, műtárgyakról vagy könyvekről.

Azt sem feledhetjük, hogy nem csak a rend múltját akarják bemutatni, hanem segítik a jelenben is a rend megjelenését. Többek között rendtörténeti kiadványokkal, városnéző sétákkal, de készítettek édességet és legújabban mézbort is. Szóval épül a 21. századi domonkos brand.

Vasváron készülnek tudományos kiadványok, szervezünk konferenciákat, de a kiállítás és az ismeretterjesztő programjaink alapvetően a nagyközönségnek szólnak. Próbálunk bekapcsolódni a turizmusba is, ehhez pedig ma – különösen vidéken – elengedhetetlenek a helyi termékek. Egy kolostornak pedig illő, hogy legyen kolostori terméke. A ma divatos kolostori, vagy apátsági sör-bor-pálinka helyett egy egyedi dolgot szerettünk volna felmutatni, így akadtunk a mézborra. Ennek a mézből erjesztett alkoholos italnak megvannak a középkorig visszanyúló és a kolostori élethez is kapcsolódó hagyományai, bár Magyarországon nem nagyon volt divatos, és ma sem sokan kísérleteznek vele. Ez az édes deszertital jól passzol az ugyancsak általunk fejlesztett “dominikáner” süteményhez, amely mind megjelenésében (fekete-fehér színek), mind pedig tartalmában (narancslekvár – a narancs Szent Domonkos egyik kedvenc gyümölcse volt) jól illeszkedik a domonkos hagyományokhoz. Ennek ellenére nem domonkos brand-et építünk, hanem helyit, az általunk megálmodott és talán egyszer majd megvalósuló “Dominikánus Ház” arculatán dolgozunk, néha kissé előre szaladva.

Milyen célkitűzésekkel vág neki a következő 20 évnek az intézmény?

 Ezt a bizonyos “Dominikánus Ház”-at úgy képzeltük el, hogy az nem csak egy múzeum és tudományos gyűjtemény, hanem egy lelkiségi, kulturális és közösségi központ, elsősorban a Domonkos Család, de általában az egyházi közösségek és a vallási turizmus számára.  Ehhez a kolostorépület egészét egységként kellene kezelni, fogadótérrel, vendégszobákkal, előadó termekkel és persze vendéglátó hellyel, ahol mézbort és dominikánert kóstolhatunk. Húsz évre ez éppen elegendő feladat!

Cella_DT 01
Folyosó_05
Könyvtár_01 DT
Cella_02

Megalakult a Mária Út Európai Hálózatának Szövetsége (EUNAM)

Megalakult a Mária Út Európai Hálózatának Szövetsége (EUNAM)

2021. március 25-én

Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, öt ország kilenc jogi személyiségű szervezete megalakította a Mária Út Európai Hálózatának Szövetségét.

Mária Út Európai Hálózatának Szövetsége (angol rövidítéssel EUNAM)  megalakulásának célja a Mária tisztelet zarándok és búcsús hagyományának nemzetközi szintű megjelenítése, Közép-Európa zarándokútja, a Mária Út egységes képviselete és fejlesztése. Az alapító tagok Ausztria, Magyarország, Románia, Szerbia és Szlovákia területén működő civil szervezetek, vállalkozások és egyházi jogi személyek.
A tagok Alapító nyilatkozatukban megfogalmazták: „célunk, hogy az európai kulturális és szellemi örökség, valamint a Mária-tisztelet közvetítésével a népek jobban ismerjék fel egymásban az értéket, az Istent kereső emberek eligazítást kapjanak hitük jobb megismeréséhez és életre váltásához, a közös, alapvető értékek növeljék egymás jobb megismerését és a kölcsönös tiszteletet, és fejlődjön a különféle nemzetiségű személyek, főleg a fiatalok közötti személyes kapcsolat.”
A nemzeti szervezeteket tömörítő EUNAM feladata, hogy közös erővel világi turisztikai programmá alakítsa a Mária Út zarándok eseményeit, európai léptékű egységes rendszerré szervezze az útvonalhálózatot, élénkítse a zarándok-és vallási turizmust.
Az EUNAM megkezdi a hálózat építését, új partnerek bekapcsolódásának szervezését egész Európában. Az EUNAM célja az is, hogy a Mária Út Európai Kulturális Út legyen, s ezzel a spirituális célokon túl a gazdasági, kulturális fenntartható fejlődést, illetve a környezetet nem terhelő túrizmus erőteljes fejlődését is szolgálja.

Interjú és további részletes információ kérhető dr. Szabó Tamástól (elnok@mariaut.hu; +36 30 467 6444)

Interjú Ráczné

A Teremtő támogató szeretetét élvezem

Interjú Ráczné Varga Bernadettel

Negyedik alkalommal adták át A test és a lélek orvosa – Boldog Batthyány László díjat január 22-én, Boldog Batthyány-Strattmann László halálának 90. évfordulóján. Az elismerést a körmendi Szent Erzsébet-templomban adták át. A díjat idén két személynek adományozta Székely János megyéspüspök. Dr. Horváth Klára kőszegi iskolaorvos mellett Ráczné Varga Bernadett szakápoló vehette át, ugyanis idén első alkalommal egy ápoló is megkapta ezt az elismerést. Ráczné Varga Bernadett a szombathelyi Markusovszky Kórház Intenzív Osztályán dolgozik jelenleg is, nyugdíjazását követően. Vele beszélgettünk a díjról és az ápolónői hivatásáról.

 Ez ott a szentmise végén, amikor a díjkiosztó volt. Engem ez teljes mértékben meglepett. Még most is elérzékenyülök, talán most jobban, mint akkor, mert akkor fel sem tudtam igazán fogni. Teljes meglepetés volt számomra.

Milyen érzések, gondolatok kavarogtak Önben abban a pillanatban, amikor elhangzott az Ön neve?

Akkor elsősorban igazán a meglepetés ereje hatott rám.

Nem is számított rá?

Nem számítottam rá. Én tulajdonképpen már évtizedek óta végzem a munkámat, és nem azért, hogy igazán bármiféle elismerést kapjak érte. Nap mint nap elimádkozom, hogy „Istenem, ahova tettél, ott szolgállak!”, és jó szót érte én sose várok. Nekem mindig is elég volt, és úgy gondoltam, hogy a legtöbb, amit az ember kaphat, ha egy beteg megszorítja a kezemet, amiben benne van minden köszönet. Vagy ha egy mosolyt kapok tőlük, vagy érzem, hogy visszavárnak, hogy másnap is menjek. Ez nekem bőségesen elég volt. Úgyhogy szinte letaglózott, hogy ilyen elismerésben részesítettek. Azóta is gondolkodom, hogy ez egyáltalán kinek és hogyan juthatott az eszébe? Hiszen ez az orvosoknak alapított díj volt, egyáltalán nem is volt okom ilyenre gondolni.

Honnan meríti az erőt a hivatásához, mibe tud kapaszkodni?

A Teremtőből. Mint mindenben az életem folyamán. Nekem mindig volt egy jó támogató családom, ahonnan elindultam. Az egész családom istenfélő. A Jóistentől kérem a segítséget, és neki köszönöm meg mindazt, amire képes vagyok, amit tudok teljesíteni. Az Ő támogató szeretetét élvezem.

Miért az ápolónői hivatást választotta? Honnan jött a gondolat, hogy Ön a betegeknek szenteli az életét?

Ez egy teljesen érdekes kezdete volt az életemnek. Fiatalon is csak a segíteni vágyás volt bennem, és én eredendően úgy gondoltam, hogy orvos lennék. De szerencsére nem vettek fel az orvosira. Tulajdonképpen a nővérképzőbe is véletlenül kerültem. Egy ismerősöm tanácsolta, hogy menjek el, próbáljam meg. Szóval nővér lettem. Akkor éreztem át igazán, hogy, az én megítélésem szerint, a legtöbbet a betegekért az ápolónők, a nővérek tehetnek. Mi vagyunk ott a beteg mellett a nap 24 órájában, mert hogy ez csoportmunka. Amikor én ezt a díjat kaptam, gondoltam a munkatársaimra is, akikkel együtt látjuk el a betegeket. Tehát nővérként tehet az ember a legtöbbet, mert én lehetek ott, amikor fájdalma van, amikor szomjazik. És minden beteg mellett, aki hozzám tartozik, mert az orvosnak sok betege van és neki más is a dolga, mint egy nővérnek. Ez egy nagyon szép dolog.

Állt Ön előtt valaki példaként, akire ápolónőként felnézett?

Nekem az elsődleges és legfontosabb példám az édesanyám volt. Mi hatan voltunk testvérek, meg a nagyapám is velünk élt. Édesanyámnak rendkívül áldozatos volt az egész élete. Hajnaltól késő estig mindig dolgozott és mindig segített. Mindig ott volt, ha betegek voltunk, ha tanulnunk kellett. Mindenhol és mindent megtanított: az Isten-szeretetre, az emberszeretetre és a munka szeretetére. Ez nagyon fontos, hogy az ember dolgozni is szeressen és örömét lelje a munkájában. Tehát az elsődleges példát ő adta nekem. Aztán amikor szakiskolába kerültem, ott voltak nekem nagyon jó oktatóim, akik szívvel-lélekkel tették a dolgukat. Nem biztos, hogy ezt fiatalon úgy értékeltem, ahogy kellett volna, de ahogyan idősebb lettem rájöttem, hogy tulajdonképpen az, hogy igazán megszerettem a szakmát, az nekik köszönhető. Akik megtanították az összes csínját-bínját, hogy mit hogyan kell csinálni, hogy az az embertársainknak jó legyen. Amikor bekerültem a kórházba, a sebészeten is nagyon jó elöljáróim voltak. De igazán példaképem Széll főorvos volt, aki nagy tudásával, empátiájával, emberszeretetével példát mutatott. Ő nem csak a betegeket, a munkatársait is nagyon szerette. Jó volt vele dolgozni, nagyon sokat tanultam tőle. Szakmailag és emberileg is nagyon jó példát adott. Nekem igazán ők voltak azok az emberek, akik elsődlegesen példát adtak.

800 éve közöttünk – Ünnepelnek a domonkos szerzetesek

800 éve közöttünk – Ünnepelnek a domonkos szerzetesek

Kettős jubileumot ünnepel idén a domonkos rend: Szent Domonkos halálának és a Magyar Domonkos Rendtartomány alapításának 800 éves évfordulóját. A múltról, a rend sikerének titkáról, a vasvári kolostor és az itt élő szerzetesek szerepéről beszélgettünk dr. Zágorhidi Czigány Balázzsal, a vasvári Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény vezetőjével.

Kezdjük még régebbről a riportot: mi késztette Domonkost, hogy a 13. században új szerzetesrendet alapítson?

Domonkos jól képzett világi pap volt, hagyományos egyházi pályára készült, az 1200-as évek elején az egyik spanyol püspöki székhely káptalanjának volt a kanonokja. Idővel bizonyára püspök is lehetett volna belőle. Ebből a viszonylag kényelmes és biztonságos életmódból egy utazás zökkentette ki, püspökével a messzi északra, Dániába küldték egy diplomáciai ügyben. Útja során két fontos élmény érte: a mai Dél-Franciaország területén eretnekekkel találkoztak, északon pedig az Európa határainál élő pogány népekről szereztek értesüléseket. Ez felébresztette bennük a misszió iránti elköteleződést, visszatéríteni az Egyház eltévelyedett tagjait és megtéríteni a pogányokat. A kettő közül az eretnekek elleni küzdelem volt a sürgetőbb, ezt a munkát hamarosan meg is kezdték püspökével együtt az említett dél-francia területeken, de életes során végig ott lebegett a szeme előtt a pogány népek közé vezetett misszió gondolata. Sőt élete vége elé ez egészen konkrét célként fogalmazódott me: Magyarországra szeretett volna jönni, hogy részt vegyen a kunok megtérítésében.  

– Miben állt a rend vonzereje ami sikerre vezette őket? 

Az új rend – amelynek neve a Prédikátor Testvérek Rendje lett –  sikerét két dolog garantálta: egyrészt eredményesen léptek fel az eretnekekkel szemben, másrészt egy dinamikusan fejlődő közösséget hoztak létre. Az előbbi magyarázata abban rejlik, hogy az Egyház korábbi tekintélyelvű és sokszor erőszakos fellépésével szakítva, egyszerű szegénységben, az emberek adományaira hagyatkozva, gyalogosan járták a vidéket és hirdették Isten igéjét. Azaz apostoli életet éltek. Másrészt Domonkos (időközben püspöke hazatért és meg is halt) jól válogatott társakat gyűjtött maga köré, akik megfelelő képzettséggel rendelkeztek ahhoz, hogy hatásos válszt adjanak a a tévtanokat hírdető vándorprédikátornak, és ahhoz is hogy elnyerjék a helyi egyház, azaz a püspökök támogatását. Itt kell megmagyarázni a rend elnevezésének valódi jelentését: a prédikáció, az igehirdetés azaz az Egyház tanítóhivatalának gyakorlása  a korabeli viszonyok között (amikor az egyháziak nagy része is csak alapvető ismeretekkel rendelkezett) a püspöknek és a püspök által felhatalmazott – megfelelő teológiai képzettséggel rendelkező – prédikátoroknak volt fenntartva. Domonkos követői, a domonkosok vagy dominikánusok ilyen prédikátorok voltak. Ez a feladat a korabeli egyházi elit számára rendkívül vonzó kihívás volt, amit mi sem bizonyít jobban, hogy Domonkoshoz és társaihoz szinte tömegesen csatlakoztak kanonokok, prépostok és egyetemi tanárok. Az első magyar domonkos szerzetes is egyetemi tanár volt:  a rendben boldogként tisztelt Magyar Pál a bolognai egyetem jogász professzora volt a 13. század elején, ő akkor csatlakozott Domonkoshoz, amikor az az 1210-es években Észak-Itáliába tette át tevékenységének központját. Minden bizonnyal Magyar Páltól hallott Domonkos a kunokról, ekkor fogalmazódhatott meg benne a gondolat hogy ő is Magyarországra jön és részt vállal ebben a rendkívüli feledatban. Korai halála azonban megakadályozta ebben,  de rendtársai Magyar Pál vezetésével nyolcszáz évvel ezelőtt, 1221-ben útra keltek Magyarország felé. 

– A misszió – benne az, hogy Magyarországra is eljutottak a rend tagjai – alapvető feladata közé tartozott a rendnek? 

 

Ahogy láthattuk, az első magyar domonkosok a rendalapító személyes missziós célját valósították meg, amikor elkezdték a kunok térítését. Talán ez indokolja azokat a rendkívüli erőfeszítéseket és hatalmas eredményekt amelyek a rend első generációjához kapcsolódnak. És itt nem csak a kunok megtérítésére kell gondolni, hanem a Balkánon a bogumil eretnekek között végzett mubnkájukra, vagy akár Juliánusz barát és társai expedícióira. Valójában a rend egyfajta missziós rend volt. Az egyik rendtörténész ezt úgy fogalmazta ezt meg, hogy a 13. századi domonkosoknak hármas misszós célja volt, ebből kettő külső misszió, a pogányok illetve az eretnekek között, a harmadik azonban belső misszió volt, a hit elmélyítése az Egyházon belül. Nem véletlen, hogy a rend elsősorban városias településeken alapított kolostorokat, ahol a korabeli viszonyok között is nagy tömegek maradtak lelki szempontból ellátatlanul.

– Miért lett a domonkosok egyik központja Vasvár?

Vasvár sohasem volt központ, egy volt – a középkorban közel félszáz, az újkorban alig féltucat – magyar domonkos kolostor közül. Helyének kiválasztása azonban nem volt véletlenszerű, jól szemlélteti a helyi egyház és a rend együttműködését. A 13. század első felében-közepén a korabeli győri egyházmegye székhelyén és második számú egyházi központjában, a társaskáptalannal rendelkező Vasváron is megtelepedtek a domonkosok. Persze Vasvár megyeszékhely, királyi város és forgalmas piachely is volt, azaz ideális terep a prédikátorok számára. De a hely kiválasztásában szerepet játszhattak a korabeli közlekedési viszonyok is, Vasvár mellett haladt el azaz az – ma Katonák útja néven ismert – Itáliába vezető távolsági út, amely a rend központjaival való összeköttetést biztosította.

 

– A középkori dátumozással sok esetben gondban vagyunk. A vasvári kolostor alapításának pontos dátumát ismerjük-e?

 A rendi hagyomány IV. Béla királyt tartotta a vasvári kolostor alapítójának, és valóban ettől a királytól maradt fenn az első hiteles forrás, egy feltehetően 1254-ben kelt adománylevél a vasvári kolostorról. A királyi adomány azonban már az álló kolostort látta el további földbirtokkal, azaz az alapítás már jóval korábban megtörténhetett. Régebben ezt az adománylevelet – tévesen – 1244-re dátumozták, és az egyik rendtörténész – ugyancsak tévesen – ebből számította vissza az 1241-es alapítási dátumot. Ennek megfelelően 1941-ben meg is ünnepelték a kolostor fennállásának 700 éves évfordulóját, ahogy azt egy emléktábla is tanúsítja a templom oldalán. A kétségtelenül téves jubileum azonaban mégis valahogy gondviselésszerű volt, ugyanis a vasvári domonkosoknak sem 1951-ben sem 1954-ben nem lett volna már alkalma az ünneplésre, a kommunista rezsim ugyanis 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket. Ma annyit állíthatunk biztonsággal, hogy 1254-ben már kétségtelenül állt az épület, de a domonkosok vasvári letelepedésére jóval korábban, akár már a tatárjárás előtt sor kerülhetett.

– Milyen szerepet töltött be a Magyar Rendtartomány életében a vasvári kolostor?

 Ahogy említettem, Vasvár sohasem kapott központi szerepet a renden belül. De különlegességét éppen ez adja: a szegény és talán kissé mellőzött rendház 13. századi felépítése óta nem épült át nagy mértékben. És persze az is fontos, hogy nem pusztult el. A tipikus középkori magyar domonkos kolostor ugyanis az, amelyik a reformáció során kiürült, aztán a török háborúk következtében nyomtalanul eltűnt.  A vasvári ház is kiürült a 16. század közepére, de aztán végvárrá alakították, és így érte meg a domonkosok visszatérését a 17. század legvégén. Az ország mai területén a vasvári az egyetlen domonkos kolostor, amelynek a története a rend kezdetéig nyúlik vissza. Mondhatjuk azt is, hogy a vasvári domonkos kolostor a rend magyarországi folytonosságának jelképe. De fontos az épületegyüttes magyar építészettörténeti szempontból is, a templom és a kolostor egy jó részének külső falai a 13. század közepén épültek (azaz a jáki templommal egyidősek!), így jól tükrözik annak a korai domonkos és általában a koldulórendi építészetnek a képét, amelynek alig maradt emléke Magyarországon és Közép-Európában.

 

– Miben segítették az itt élők életét a vasvári domonkos atyák?

A középkorról keveset tudunk, aiig maradtak írott források. Az azonban biztos, hogy Vasvár egy fontos egyházi központ volt, a káptalannal, két plébániával, egy kápolnával és a domonkos rendházával. A domonkosok azonban még ilyen “kínálat” mellett is vonzók tudtak lenni! Van adat arról, hogy a káptalan tagjai panaszkodtak, a vasvári hívek szívesebben keresik fel a domonkosokat, mint a káptalan kissé félre eső templomát. A kétezres évek elején folytatott ásatások során rengeteg sír került elő a kolostor udvarán és egykori kerengőjében, köztük számos világi személy földi maradványai. Ez arról árulkodik, hogy sokan kötődtek a domonkosokhoz, akár mint világi harmadrendiek, vagy valamelyik egyházi társulat tagjai, gyanis csak ők részesülhettek abban a különleges kegyben, hogy a kolostorban temetkezhettek. És ne felejtsük el, hogy a vasvári domonkos templom már a kései középkorban búcsújáróhely volt, amely 1500-ban pápai búcsúengedélyt nyert mindazok számára, akik a templomban tisztelt Szent Vér-ereklyét felkeresik, ott imádkoznak és adakoznak a kolostor javára. 

Az újkorban még közvetlenebb volt a kapcsolat a vasváriak és a domonkosok között, ugyanis a török utáni visszatérésüktől egészen 1950-ig ők látták el a városi  plébánia vezetését. Ez azt jelentette, hogy nem csak a vasváriak lelki gondozásával foglalkoztak, hanem irányították a községi elemi iskolát, szerepet vállaltak a domonkos nővérek vasvári letelepítésében, egyházi társulatokat és világi egyesületeket szerveztek, szövetkezetet alapítottak és általában részt vettek a település közéletében és csinosításában. Természetesen a domonkosok voltak a gazdái évszázadokon keresztül a vasvári Szűz Mária-kegyhelynek is, sokat tettek azért, hogy a vasi-zalai határvidék búcsújáróhelye messze földön ismertté váljon.

– Emléküket őrzi a Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény, amely idén ünnepli alapításának 20 éves évfordulóját. Hogyan segítik az emlékezést és persze a jövő építését?

 

A gyűjteményt 2001-ben alapította a Szent Domonkos Rend Magyar Tartományfőnöksége, egyrészt azzal a céllal, hogy funkciót adjon az akkor még jórészt üresen és lepusztult állapotban lévő kolostorépületnek, másrészt természetesen azért is, hogy elkezdjük összegyűjteni a rend szétszóródott kulturális értékeit. A szocialista rendszer ugyanis szörnyű pusztítást végzett ebben a  vonatkozásban is: a feloszlatott szerzetesrendek javait jobb esetben államosították, rosszabb esetben megsemmisítették vagy gondatlanul hagyták szétszóródni. Nagymúltú könyvtárak és levéltárak tűntek el, értékes műtárgyaknak veszett nyoma, rendkívüli szellemi értékek veszelődtek el. Mindebből igazán értékes és jelentős mennyiségű anyagot sikerült összegyűjteni az elmúlt húsz esztendőben, van itt a 11. századi kódextöredéktől a 20. századi műalkotásig számos érték.  Természetesen nem csak Vasvárról, a Domonkos Rendtörténeti Gyűjtemény az ország egész területéről gyűjti a domonkos emlékeket. Ezt az alkalmat is szeretném felhasználni arra, hogy biztassak mindenkit, aki valamit is megőzött a néhai domonkos atyák vagy nővérek hagyatékából, az egykori domonkos rendházak berendezéséből, könyvtárából, levéltárából, ajánlja fel gyűjteményünknek, itt  gondoskodni tudunk ezek hosszú távú megőrzéséről és szakszerű feldolgozásáról.

A vasvári kolostorban napjainkban a kutatók rendezett könyvtárat és levéltárat találnak, a látogatókat pedig az épület múltjához illő kiállítások fogadják. A jubileumra természetesen konferenciákkal, kiadványokkal és további kiállításokkal is készülünk. De legfőbb célunk, hogy egy szerzetesrend összegyűjtött kulturális értékein keresztül az Egyház sok évszázados kultúrateremtő munkáját mutassuk be. Napjainkban ez is az evangelizáció – vagy domonkos szempontból nézve: a prédikáció – egyik formája lehet.  

Együtt a babákért…

Együtt a babákért és az idősekért...

Pelenkákat és Béres cseppet adott át a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász.

A drogerie markt idén is támogatta a nehéz körülmények között élő kisgyermekes családokat. Felajánlásukkal a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász Vas megyében 15, Zala megyében 20 családnak adott át fél évre elegendő pelenkát. Február 18-án egy másik adományt is átadtak: a Béres Gyógyszergyár harmincezer üveg Béres Cseppet ajánlott fel 50 millió forint értékben a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanácson keresztül. A Katolikus Karitász az adományba kapott Béres cseppeket az egyházmegyei központokon keresztül juttatta el országszerte a rászorulókhoz. A Szombathelyi Egyházmegyei Karitász 265 üveg Béres cseppet kapott a felajánlás részeként, amit Kőszeg és környéke plébániai karitászcsoportjai osztanak szét.

A Katolikus Karitász és a dm drogerie markt Magyarország 10 éve indította el az ‘Együtt a babákért’ programot. A jótékonysági akcióban évről évre 260, nehéz körülmények között élő kisgyermekes család kap fél évre elegendő pelenkát. A dm idén is támogatta a nehéz körülmények között élő családokat, aminek részeként a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász Vas megyében 15, Zala megyében 20 családnak adta át a 6 hónapra elegendő pelenkát.

A vasi családok február 18-án a szombathelyi karitász központjában vehették át az adományt, amit főtisztelendő Nagy Gábor atya gyertyaszentelő ceremóniája előzött meg. A családok az adománnyal együtt egy-egy szentelt gyertyát is magukkal vihettek, a legkisebbeket pedig – szintén elvitelre váró – plüssjátékok is várták. Az édesanyák a pelenkacsomagok mellett a babaruhabörze ruháiból is válogathattak és vihettek megfelelő méretű kisnadrágot, pólót, body-t. Az eseményt jelenlétével megtisztelte és a pelenkaadományok osztásában segédkezett dr. Székely Jánosmegyéspüspök és Majthényi László közgyűlési elnök is.
Püspök atya a megjelent családokhoz intézett beszédében kiemelte: “A család az emberi társadalom leghatalmasabb kincse, a családokon áll a világ! Az egyház nagyon sokat szeretne azért tenni, hogy családbarát világban élhessünk. A pápák ezt úgy nevezték: az élet kultúrája! A mai nap ezt szolgálja, szeretnénk kifejezni nagy szeretetünket és megbecsülésünket a családok felé. Szeretnénk nem csak tárgyakat átadni, hanem leginkább szívünket, szeretetünket. Az, hogy sok gyermek szülessen, nem csak anyagiakon múlik, hanem talán még inkább emberi szíveken. A gyermekvállalás elsősorban szív dolga! Ha tudnánk egy családbarátabb országot felépíteni, azt gondolom, sok fiatalnak telne meg szíve ezzel a reménnyel, és nagyobb örömmel tudná továbbadni az életet.

A drogerie markt közleménye szerint a támogatottak köre idén országosan ismét 260 családdal bővült, így a tíz év mérlege: közel 2600 támogatott család és 65000 csomag pelenka 200 millió forint értékben, valamint megszámlálhatatlanul sok mosoly. A pelenka megvásárlása ebben a rendkívüli helyzetben még nagyobb anyagi teher a családoknak, mint korábban. Ezért is nagy siker, hogy az Együtt a babákért program a járvány ellenére is változatlan formában megvalósulhatott, hiszen a segítségre napjainkban még nagyobb szükség van.

Február 18-án egy másik adományt is átadtak: a Béres Gyógyszergyár országosan harmincezer üveg Béres Cseppet ajánlott fel 50 millió forint értékben a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanácson keresztül. A Katolikus Karitász az adományba kapott Béres cseppeket az egyházmegyei központokon keresztül juttatja el országszerte a rászorulókhoz.

Ma nem csak a pici babákra és az édesanyákra gondoltunk, hanem az idősekre és a betegekre is” – mondta Tuczainé Régvári Marietta karitász igazgató az adomány átadása előtt. A Szombathelyi Egyházmegyei Karitász 265 üveg Béres cseppet kapott a felajánlás részeként, amit Kőszeg és környéke plébániai karitászcsoportjai osztanak szét.

Sárközi Antalné, a kőszegi plébániai karitász önkéntese elmondta, a Béres cseppet a házi orvosok megkérdezésével osztják szét idősek, betegek és krónikus betegségben szenvedők között Kőszegen és a hozzá tartozó 5 filiában (fiókegyházban). Az egyházmegyében évente felváltva, hol zalai, hol vasi település kapja a Béres-adományt, aminek Kőszeg és környéke 10 évvel ezelőtt egyszer már kedvezményezettje volt.

A Béres Csepp óriási segítséget jelent az ápolásra, gondozásra szorulóknak. A nyomelempótlás következtében hozzájárul az immunrendszer erősítéséhez, de nem pótolja a fizikai távolságtartást, a maszkhasználatot, a gyógyszereket és a vakcinát sem.