A régi Vas megyei történelmi családból származó herényi orvosprofesszor 1926. május 29-én született ikerpárban Tamással, aki a kémiai tudományok akadémiai doktora lett. Széll Kálmán a „véletleneket” és azokat a „jó embereket” idézi fel, akik meghatározták a sorsát.

Az egyetemet 1946-ban kezdte, amikor Budapest még romokban volt, a Dunán egyetlen hídon lehetett átkelni, alig járt a villamos, ha mégis jött egy-egy, lógtak róla az emberek. A szülei vagyonát államosították, alig tudták támogatni az ikrek tanulmányait. – Fizikai munkát kellett végeznem, hogy pénzhez jussak. Pumpáltam levegőt dunai búvárnak, szállítottam szenet kullóval, profi voltam padlókefélésben. A szállásunkon hat évig nem fűtöttünk, mert nem volt rá pénzünk. A budai Szent Imre Kollégiumban laktam, államosítani akarták, de nem írtuk alá a papírt, ezért kirúgtak. Albérletbe mentünk egy légó- pincébe az ikertestvéremmel, aki a Műegyetemre járt. Meglátogatott minket a Szent Imre Kollégium egyik prefektusa, és elszörnyülködött, hogy micsoda körülmények között lakunk. Keresett nekünk albérletet egy artistacsaládnál, a bérleti különbözetet a lelkészség fizette. De fűteni ott se tudtunk. Estig a Szabó Ervin Könyvtárban tanultam, este pedig az ágyban nyakig betakarózva – meséli. – A Szent Imre Kollégium sem volt sokkal jobb: ablak nem volt, vécére a szomszédos romházba jártunk, tele volt poloskával, és télen a földre fektetett szekrényben aludtunk, magunkra húzva az ajtaját. Az artisták szeretetreméltó emberek voltak, sokat énekeltek együtt, néha kaptunk tőlük cirkuszjegyet. Az apa, Friedrich Dezső bácsi unterman, vagyis tartóember volt, mindig otthon a szobában próbált a három gyerekével és a kutyaszámban fellépő Fifi kutyával, aki minket talán jobban szeretett, mint a gazdáit.

A mai ember elképzelni sem tudja, milyen rossz körülmények között éltek akkor, a professzor azt mondja, segített, hogy ketten voltak a nehéz helyzetekben Tamással, mert a háború megedzette őket. Kettőjüknek egyetlen ünnepi sötét öltönyük volt, abban jártak vizsgázni, arra ügyelve, hogy ne azonos napon legyen a vizsgájuk.

– A szombathelyi premontrei gimnáziumba jártam, majd a kőszegi katonai alreálba és a nagyváradi hadapródiskolába. Angol fogságba kerültem, Karintiában voltam 1945. májustól októberig. Egy osztrák parasztcsaládnál dolgoztam Weitensfeldben, a Gurk folyó völgyében, az apátság közelében. Sokat kaszáltam a hegyoldalban, estére szinte úgy maradt a lábam, ahogy a lejtőn álltam. Véletlenül olvastam egy felhívást, hogy be lehet iratkozni a grazi egyetemre. Az angol fogva tartók úriemberek voltak, ezt támogatták, adtak úgynevezett útvonalengedélyt nekünk, hadifoglyoknak. Harmadmagammal mentem a hadapródiskolás társaimmal, marhavagonokban utaztunk. A grazi állomás le volt bombázva, egy szűk területen lehetett ki-bejárni. Leszálltunk, és a vonatra várakozók közül egyszer csak odalépett egy férfi az egyik társamhoz – látta, hogy egyenruhában vagyunk –, és megkérdezte: nem tudja-e, hol vannak a nagyváradi hadapródok. Az apám volt. Azért jött ki, mert azokkal, akik korábban hazaszöktek, hazaküldtem a címünket, hogy hol vagyunk. Apám átszökött a határon, hogy engem keressen, és hazahozzon. Nem tudhatta, hogy Grazban találkozunk. Ha akkor nem jön el értem, én Grazban iratkozom be az egyetemre, és ott lettem volna orvos… Hazaszöktünk apámmal. A határig vonattal jöttünk, onnan embercsempészek hoztak át minket az angol–orosz zónahatáron. Nem volt veszélytelen, orosz fogságba, esetleg Szibériába kerülhettünk volna… Hazajőve őrmesterként szolgáltam az „új magyar hadseregben”, onnan leszerelve traktorostanfolyamot végeztem, traktoroztam: szántottam és masináltam, így hívták akkor a cséplést. A testvérem házitanár volt, középiskolásokat korrepetált, ahol fizetséget, kosztot is kapott.

A Gondviselés munkálkodik abban, hogy mégsem katona lett, aminek a szülei szánták – habár évfolyamelsőként végezte el a kőszegi katonai alreált –, hanem orvos, és nem Ausztriában, hanem Magyarországon. Széll Kálmán azt mondja, a gyógyítás szándéka már gyerekkorában is benne volt, kúrálta a háztartásukban dolgozó cselédek bajait, a nagyanyjának 1941-ben írt levélből is kitűnik, hogy orvosláshoz szükséges dolgokat kért: kenőcsöt, csipeszt, egyebet. A mama tyúkjának törött lábát besínezte, és az meggyógyult. A budapesti orvosi egyetemre felvételi kérelmét „határtalan emberszeretetével” indokolta. 1946-ban mindenkit felvettek, ezren kezdtek, de csak a fele fejezte be, mert olyan magasak voltak a követelmények. Ugyanakkor szegényes körülmények között kellett megtanulni mindent, anatómiaatlaszt Amerikából kapott egy távoli rokontól. Az úgynevezett zsidó kórházban kezdett szigorló orvosként. Akkor az Amerikából küldött B12-vitamin-injekció számított csodaszernek, sokan kérték őt további injekciózásra hazamenetelük után is. Biciklivel járt a betegekhez injekciót adni, fizettek érte, igaz, fele árat, mint egy végzett orvosnak tették volna, de neki a kis pénz is jól jött. Dolgozott még a Dagály-fürdőben is fürdőorvosként, közben tanult…

– Szigorló orvos koromban, amikor nappal kórházban dolgoznom, este tanulnom kellett, úgy megszorultam, hogy kölcsön is kellett kérnem, amit már orvos koromban fizettem vissza. Tanka Dezső, az ideg- és elmeosztály főorvosa segített, akinek a fia a barátom volt, együtt jártunk az egyetemre. Akkor is ők szántak meg, amikor a diplomaosztómra nem tudtak eljönni a szüleim, szomorkodtam, a Tanka házaspár hívott meg ünnepi ebédre. Az avatás után odajött hozzám egy fiú, és bevallotta, hogy ő írt rólam jelentéseket az egyetemi évek alatt, de mindig jót írt. Így neki is hálás vagyok, hogy orvos lettem. Voltak, akiket kirúgtak a róluk szóló jelentések miatt. Egyszer megszorongattak azzal, hogy miért nem végzek társadalmi munkát, de akkor jelentkeztem az egyetemi énekkarba, mert az annak számított – meséli a professzor. – Mikor még ketten voltunk Pesten az ikertestvéremmel, abból is volt jövedelmünk, hogy összevásároltuk a fürtökről lepergett szőlőszemeket a piacon, az artisták fürdőkádjában kitapostuk, és üvegekben értékesítettük mint egy „zalai ismerős” borát. Mi csak egyszer ittunk belőle, Mikuláskor. Az volt az ünnepünk, akkor be is fűtöttünk. A herényi Mészáros József későbbi festőművészt is meghívtuk, szereztünk ennivalót. Egyébként évekig bablevest ettem ebédre, az Astoria büfében, az volt a legolcsóbb és a legtartalmasabb. Még ma is szeretem. Ott idővel látták, hogy szegény vagyok, jobban megmérték az adagot. Tamás négy év után végzett, a szegedi egyetemre került, és az alkalmazott kémia tanszék egyik megalapítója lett. Egyedül maradtam Pesten, nekem még akkor volt két évem, hiszen az „orvosi” hat évig tartott. Megörököltem a testvéremtől az ebédlehetőséget: a ciszterciták szervezésében mindennap más családhoz mehettem enni. Ők sem voltak gazdagok, de jó emberek voltak. Ez az én egész életemre is kihatott: én is igyekeztem mindenkihez jó lenni, mindenkin segíteni.

Szabolcs Zoltán sebész- professzor közreműködésével Széll Kálmán a vele majdnem egyidős Markusovszky-kórházba került. Ez volt az egyetlen munkahelye, bár hívták egyetemi tanszékekre, nem élt az ajánlatokkal. Szívügye volt a szombathelyi kórház; sok beteg volt, kevés orvos, este hat előtt sosem ért haza.

– Két dologra vagyok büszke: a műtőblokkra, amit én kezdeményeztem, hogy itt is legyen a Kanadában látott minta alapján, valamint az általam meghonosított új szakmára, az aneszteziológia- és intenzív terápiára, amely korábban Magyarországon ismeretlen volt, országosan egyik úttörője voltam. Hazánk egyik első osztálya a Markusovszky-kórházban létesült. Mindkettőért sokat, és sikeresen harcoltam. Rengeteg kitüntetést kaptam, főleg öregkoromban – köztük első szombathelyi orvosként a Köztársasági Érdemérem Tiszti Keresztjét 1992-ben –, de a legbüszkébb a Vöröskereszt Aranyéremre vagyok, mert több mint ötvenszer adtam vért emberszeretetből, ez literben is sok. Volt egy betegem, aki csak azzal a feltétellel engedte a műtétet, ha én adok neki vért.

Dr. Széll Kálmán a 95. születésnapjához közeledve azt is felméri, hogy magányossá vált, egyre idegenebb ez a világ, elszomorítja a szeretethiány, bántja a megosztottság. A konyha felől a túrós tésztához pirított tepertő illata száll, a professzor azt mondja, mindent a feleségének köszönhet, aki hátteret adott, és mindig biztatta: dolgozhatott, kutathatott, még arra is figyelt, hogy jól álljon rajta a nadrág.

A szépkorú professzor nem fél semmitől – se vírustól, se betegségtől –, mert tudja, hogy Isten kezében van. Az élete nagy tanulsága az, hogy érdemes jónak, emberszeretőnek lenni, de szenvedés és harc nélkül nem lehet eredményt elérni.