Ez ott a szentmise végén, amikor a díjkiosztó volt. Engem ez teljes mértékben meglepett. Még most is elérzékenyülök, talán most jobban, mint akkor, mert akkor fel sem tudtam igazán fogni. Teljes meglepetés volt számomra.

Milyen érzések, gondolatok kavarogtak Önben abban a pillanatban, amikor elhangzott az Ön neve?

Akkor elsősorban igazán a meglepetés ereje hatott rám.

Nem is számított rá?

Nem számítottam rá. Én tulajdonképpen már évtizedek óta végzem a munkámat, és nem azért, hogy igazán bármiféle elismerést kapjak érte. Nap mint nap elimádkozom, hogy „Istenem, ahova tettél, ott szolgállak!”, és jó szót érte én sose várok. Nekem mindig is elég volt, és úgy gondoltam, hogy a legtöbb, amit az ember kaphat, ha egy beteg megszorítja a kezemet, amiben benne van minden köszönet. Vagy ha egy mosolyt kapok tőlük, vagy érzem, hogy visszavárnak, hogy másnap is menjek. Ez nekem bőségesen elég volt. Úgyhogy szinte letaglózott, hogy ilyen elismerésben részesítettek. Azóta is gondolkodom, hogy ez egyáltalán kinek és hogyan juthatott az eszébe? Hiszen ez az orvosoknak alapított díj volt, egyáltalán nem is volt okom ilyenre gondolni.

Honnan meríti az erőt a hivatásához, mibe tud kapaszkodni?

A Teremtőből. Mint mindenben az életem folyamán. Nekem mindig volt egy jó támogató családom, ahonnan elindultam. Az egész családom istenfélő. A Jóistentől kérem a segítséget, és neki köszönöm meg mindazt, amire képes vagyok, amit tudok teljesíteni. Az Ő támogató szeretetét élvezem.

Miért az ápolónői hivatást választotta? Honnan jött a gondolat, hogy Ön a betegeknek szenteli az életét?

Ez egy teljesen érdekes kezdete volt az életemnek. Fiatalon is csak a segíteni vágyás volt bennem, és én eredendően úgy gondoltam, hogy orvos lennék. De szerencsére nem vettek fel az orvosira. Tulajdonképpen a nővérképzőbe is véletlenül kerültem. Egy ismerősöm tanácsolta, hogy menjek el, próbáljam meg. Szóval nővér lettem. Akkor éreztem át igazán, hogy, az én megítélésem szerint, a legtöbbet a betegekért az ápolónők, a nővérek tehetnek. Mi vagyunk ott a beteg mellett a nap 24 órájában, mert hogy ez csoportmunka. Amikor én ezt a díjat kaptam, gondoltam a munkatársaimra is, akikkel együtt látjuk el a betegeket. Tehát nővérként tehet az ember a legtöbbet, mert én lehetek ott, amikor fájdalma van, amikor szomjazik. És minden beteg mellett, aki hozzám tartozik, mert az orvosnak sok betege van és neki más is a dolga, mint egy nővérnek. Ez egy nagyon szép dolog.

Állt Ön előtt valaki példaként, akire ápolónőként felnézett?

Nekem az elsődleges és legfontosabb példám az édesanyám volt. Mi hatan voltunk testvérek, meg a nagyapám is velünk élt. Édesanyámnak rendkívül áldozatos volt az egész élete. Hajnaltól késő estig mindig dolgozott és mindig segített. Mindig ott volt, ha betegek voltunk, ha tanulnunk kellett. Mindenhol és mindent megtanított: az Isten-szeretetre, az emberszeretetre és a munka szeretetére. Ez nagyon fontos, hogy az ember dolgozni is szeressen és örömét lelje a munkájában. Tehát az elsődleges példát ő adta nekem. Aztán amikor szakiskolába kerültem, ott voltak nekem nagyon jó oktatóim, akik szívvel-lélekkel tették a dolgukat. Nem biztos, hogy ezt fiatalon úgy értékeltem, ahogy kellett volna, de ahogyan idősebb lettem rájöttem, hogy tulajdonképpen az, hogy igazán megszerettem a szakmát, az nekik köszönhető. Akik megtanították az összes csínját-bínját, hogy mit hogyan kell csinálni, hogy az az embertársainknak jó legyen. Amikor bekerültem a kórházba, a sebészeten is nagyon jó elöljáróim voltak. De igazán példaképem Széll főorvos volt, aki nagy tudásával, empátiájával, emberszeretetével példát mutatott. Ő nem csak a betegeket, a munkatársait is nagyon szerette. Jó volt vele dolgozni, nagyon sokat tanultam tőle. Szakmailag és emberileg is nagyon jó példát adott. Nekem igazán ők voltak azok az emberek, akik elsődlegesen példát adtak.