EUCHARISZTIA

Mindennap tanúságot tehetek arról, hogy Isten országa elérkezett, és a békéről, amely annak a szeretetéből fakad, aki áldozattá lett értem. Bárhol élek, bármit teszek, Isten országa itt van közöttünk. Az Eucharisztia mint hálasorozat és a szentmise tettekre váltása – a legfontosabb teendőink. És ugyanilyen fontos annak tudatosítása is, hogy a megtestesülésben Jézus mérhetetlen nagy áldozatot hozott. Nem diadalmas hadvezérként jött a világba, hanem tehetetlen, mindenkinek kiszolgáltatott kicsiny gyermekként. Gondozni kellett, óvni, etetni, szoptatni, tisztába tenni, mint minden újszülöttet. Ezzel a bizalom új korszaka érkezett el hozzánk. Isten jelen van köztünk egy csecsemőben, és rábízza magát az emberekre. Ez végtelen nagy bizalom a részéről, még akkor is, ha Mária és József szentek voltak. Jézus kiszolgáltatta magát egy olyan történelmi helyzetben, amelyben nem volt közbiztonság, szociális háló. Hiszen a Pax Romana csak a rómaiakra volt érvényes, a leigázott népekre nem.

Az Eucharisztia is éppen olyan sebezhető, mint egy pici gyermek. Amikor megtestesül, nem csupán a bizalmát mutatja meg, hanem a szegénységét és. Az újszülött gyermek teljesen szegény, kiszolgáltatott és sebezhető. Ugyanez igaz a felnőtt Jézusra is. Amikor elfogják, majd keresztre feszítik, a tanítványok, ezek az erős férfiak mind elszaladnak, nem bírják ki a látványt. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy Mária mindvégig ott marad a keresztfa tövében, és nemcsak azért, mert ő Jézus édesanyja, hanem mert különlegesen mély szeretetkötelék fűzi össze őt és a fiát. Mária – Péterrel és a többi apostollal ellentétben – nem az ünnepelt hőssel találkozott, aki csodákat tesz, akinek a szavára tömegek hallgatnak, aki lecsendesíti a vihart, hallal tölti meg a hálót, betegeket gyógyít és halottakat támaszt fel. Egy ilyen Krisztust megéri követni, kivételes lehetőség, dicsőség, ha beválaszt a csapatába. Az apostolokat ezért is éri sokként a megalázott, megostorozott Krisztus látványa. Ők nem ezt a Jézust ismerték és követték, elhagyva érte mindenkit és mindent. Mária viszont látta Jézust a születésekor, a szeretetnek és a bizalomnak kiszolgáltatott védtelen csecsemőt is. Ezért nem fut el, ahogyan a tanítványok. Gyönyörű ez a Mária és Jézus közötti kapcsolat. Ha meg akarom élni az Eucharisztiát, magamra kell vennem mindazt, amit Jézus magára vett azáltal, hogy emberré lett. Az Eucharisztia arra tanít bennünket, hogy a világba érkező Jézus gyenge volt, kicsiny és sebezhető. Az ostyának éppúgy nincs semmije, csak a puszta létezése, mint a gyermeknek. Ez a semmi persze ugyanakkor a legtöbb, hiszen maga Krisztus van jelen az ostyában. Az életünk alapkérdése, hogy merünk-e pusztán lenni, hogy aztán tudjunk tenni? Merjük-e követni Krisztust a sebezhetőségben, aminek távlata a kereszt? Az ostya erre tanít bennünket. Azt csinálok vele, amit akarok, ha megalázom, nem fogja megvédeni magát. Ha van bátorságunk a kicsinnyé váláshoz, a sebezhetőséghez, a magunkra maradottsághoz, akkor megszabadulunk a világ igájától, amely arra buzdít, hogy erősek legyünk, gazdagok és hatalmasak. Ebből pedig olyan kényszerek következnek, amelyek az egész életünket megnyomorítják, tönkreteszik. Egyetlen kiút van ebből, ha az Eucharisztiában élő Krisztust imádjuk, ha benne élünk, ahogyan ő él bennünk

Minden ember élete egy szentmise, és benne mindenkinek a lelke egy ostya, amelyik átváltoztatásra vár. Miért nem változtak meg a családjaink? Miért nem változott meg jobban a környezetünk? Miért így néz ki ma Európa és Magyarország? Mert mi, katolikusok sem akarunk „átváltoztatott ostya” lenni Jézus kezében. Nem fogadtuk el az életszentségre szóló meghívást, hanem megelégedtünk a középszerű kereszténységgel. „Nekünk ennyi is elég” – nyugtatjuk meg a lelkiismeretünket. Valóban jó dolog szentmisére járni, jó dolog elvégezni az imáinkat, szentségekhez járulni, Bibliát olvasni. Csak a lényeget veszítettük szem elől. Nem engedjük meg Istennek, hogy velünk is ugyanazt tegye, amit ott az utolsó vacsorán a kenyérrel: „Jézus kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem!«” (Mt 26,26), és szeretet-eledelként kiosztotta. Nem akarunk átváltoztatott kenyér, ostya lenni. „Ti Krisztus teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,27) – Szent Pál ezt rólunk írja. A II. Vatikáni Zsinat szerint „az egyház Krisztus misztikus teste” (Lumen Gentium 7). Ez a test átváltoztatásra vár. „A kenyér tudja, a bor megérti” ( Richard Rohr – John Bookser Feister: Reménység a sötétben. Ursus Libris, Budapest, 2005., 105.)
 Jézus szavait, és átváltozik minden szentmisén, mi pedig nem értjük, és nem akarunk átváltozni. Pedig csak a szeretetben végsőkig elmenő, átváltoztatott életű emberek lesznek az „irgalom edényei”, és tudják megváltoztatni környezetüket, senki más. Az átváltoztatás a megtérésünkkel kezdődik, amikor eldöntjük, hogy követni akarjuk Krisztust, és szeretnénk teljesíteni az Atya akaratát. Az imádságaink kilencven százaléka pont az ellenkezőjéről szól. Bár mondjuk, hogy legyen meg a te akaratod, jöjjön el a te országod, szenteltessék meg a te neved, mégis a saját dicsőségünket keressük, a mi akaratunkat szeretnénk Isten segítségével megvalósítani, és a saját kis „országocskánkat”, egzisztenciánkat építgetjük a kegyelem segítségével. Nem azt akarom mondani, hogy mindez nem jó. Azt szeretném mondani, hogy van sokkal jobb is a kulturális vallásosságnál és a szokás-kereszténységnél. Kétezer éve elérkezett az Isten országa, a szeretet uralma, és várja, hogy eseménnyé válhasson, megtörténhessen a mi életünkben is. Jézus életében a megtöretés fordulópont volt. Miután kimondta a kenyérre, hogy ez az én testem, a kenyérben megtörte saját testét. Így vált kiosztható szeretet-eledellé tanítványai számára. Ostyányi életünk szeretetben való kiosztásának is titka a megtöretés, amitől mindannyian félünk. Úgy szeretnénk keresztények lenni, hogy egy dolog mindenképpen kerüljön el bennünket: a kereszt, a megtöretés és a szenvedés. Szeretjük azt a Jézust, aki csodákat tesz, szép beszédeket mond, de nem követjük a szenvedésben és a kereszthordozásban. Pedig életutunkon a megtöretés, a Golgota és a kereszt is ugyanolyan fontos, mint a „béke és öröm a Szentlélekben”. Nagypénteken mi, katolikusok imádjuk a keresztre feszítettet és hódolunk előtte, viszont egyikünk sem kívánja magára venni a Krisztus követésével együtt járó keresztet és annak következményeit. Ebben is magára hagyjuk Jézust. Megrendült lélekkel végezzük a keresztúti ájtatosságot, és nagyon reméljük, hogy velünk nem fog ez megtörténni. „Ha szeretjük, akkor nekünk nem kell szenvedni, keresztre menni, vállalni akár a vértanúságot is!” Nagyon bízunk abban, hogy vallásgyakorlataink jutalmaként minden rendben lesz, beleértve az egészségünket, pénztárcánkat, családi kapcsolatainkat és ambícióink teljesülését is.

A megtöretéstől azért félünk, mert olyankor kicsúszik az ellenőrzés, irányítás a kezünkből. Minden megtöretés – fizikai és lelki – egyszerre veszély és esély. Esély arra, hogy megálljunk és elgondolkodjunk: Mi az életünk alapja? Ki az életünk középpontja? Mi az igazi reményünk? Hol tartunk a hitben és a szeretetben? Ha megengedjük Jézusnak, hogy kezébe vegye az életünket, megtörje gőgünket, keményszívűségünket, hiúságunkat, akkor a szeretet új kalandja kezdődik. Azokat is szeretni fogjuk, akiket eddig elkerültünk, megvetettünk, akiknél különbnek tartottuk magunkat. Jézus szeretné mindannyiunk életét szeretet-eledellé tenni mások számára, mert a kereszténységünk nem magunkról szól, hanem Jézusról és másokról. A mag, halála után szökken szárba. Életünkre, miként Jézus életére is igaz: „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24) Ezt mindenki tudja, s mégsem akar búzaszem lenni, amelyet elvetnek a földbe. Pedig nem szökken szárba az életünk, ha nem halunk meg önmagunk számára. Csak akkor lesz maradandó termés, ha készek vagyunk feladni a komfortzónánkat, ahogyan Jézus tette ott a kereszten. Egészen elégett a szeretetben értünk, s láthatjuk, mekkora gyümölcs termett egy búzaszemnyi életből. Rajtunk a sor. Engedjük megtörténni azt, ami már a keresztségünk pillanatában megtörtént! Életünk a fogantatástól kezdve harc és küzdelem, de ez a növekedésünk ára. Születésünkkor elveszítjük az anyaméh biztonságát, amikor pedig testvéreink születnek, le kell mondanunk szüleink kizárólagos figyelméről és szeretetéről. Már gyermekkorunkban, és később még inkább, a legtöbb erőfeszítésünk kudarcot vall, sikertelenség kíséri. Nagy a csábítás, hogy feladjuk, hogy egyik napról a másikra éljünk. „Mindent csak módjával” vagy „Semmit sem teljes odaadással” lesz a jelszavunk. Kevesen vallják be, hogy egy idő után ki akarnak maradni mindenből – minimálisan szeretnének csak elköteleződni.

A rengeteg bűn, szervezett gonoszság, tragédia láttán, különösen pedig a személyes veszteségek átélésekor gyakran fölszakad bennük a kérdés: „Hol van ilyenkor az Isten?” Mi Istentől azt várnánk, hogy először rakjon rendet, állítsa meg a gonoszságot és változtassa a dolgok menetét abba az irányba, ahogyan mi jónak látjuk. Vagy adja nekünk azt a tizenkét ezrednyi angyalt, amit Jézus az Atyától bármikor megkaphat, és mi majd elintézzük a dolgot. Ő pedig látván a bűnt és a gonoszságot, együtt szenved azokkal, akiktől mi a veszteségek láttán elfordulunk és elmenekülünk. Együtt szenved velünk is, akiknek a szemét akadályozza valami, hogy fel ne ismerjük őt (vö. Lk 24,16). Azt várja, hogy vegyük észre jelenlétét, mert ő ígéretéhez hűen, ott van velünk állandóan. Velünk, akik veszteségeink láttán oktalanok és késedelmes szívűek vagyunk (vö. Lk 24,25). A veszteségek közepette a gonosz könnyen a szívünkbe ülteti a gyanút: „Tényleg szeret és valóban szeretet az Isten? Ha igen, akkor miért ezek a veszteségek, amik tönkreteszik, megszomorítják az életünket?” Jézus azt mondja, amit személyes agóniájában: „Szomjazom!” (Jn 19,28). Szomjazza a szeretetünket, a hitünket és a bennünk élő reményt. Arra szomjazik, hogy merjük hinni, akkor is, ha nem értjük az ő szeretetét. Szomjazza a reményünket, hogy engedjük végre megdicsőülni bennünk is az Istent. És szakadatlanul szomjazza a szeretetünket másokban. Minden kudarc, veszteség, halálélmény ellenére azt kéri: „Adj innom!” (Jn 4,7) Nem lehetünk annyira elbukottak, elvetettek és elveszettek, hogy az Isten ne bízna bennünk, és ne szolgáltatná ki magát nekünk ezzel az egyszerű kérésével: „Adj innom!” Bedughatjuk a fülünket, vádaskodhatunk és sajnálgathatjuk magunkat, alkudozhatunk és kiábrándulhatunk, ő kitartó alázattal arra szomjazik, amit mi tudunk adni neki és másoknak, hogy azután nekünk is odaadhassa az örök életre szökellő vizet, a Szentlelket. „Ha ismernéd az Isten ajándékát, … te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” (Jn 4,10)

A szeretetben fölvállalt szenvedés elvezet bennünket a szeretet újabb fokozatához vagy köréhez, az együtt szenvedéshez, az irgalomhoz. Ez mindig a hit titka volt és az is marad, mert az ő gondolatai és útjai meghaladják a miénket (vö. Iz 55,8–9). Idő kell, amíg a szenvedő ember a „Miért éppen én?” értelmetlenségétől vergődve képes lesz elfogadni és befogadni a szenvedés értelmét. Nem mindegy, mikor mondjuk ki szenvedő embertársunknak az igazságot, hogy a megpróbáltatásainak értelme és célja van. Életének odaadásával „barátai iránti szeretetből” Jézus új értelmet ad a szenvedésnek. Ezentúl a szenvedés és együttszenvedés már nem önpusztító. Jézussal való együttérzésünk, amely a környezetünkben lévő emberekre irányul, nem rak ránk többlet terheket. Megszabadít minket az egocentrikus siránkozás fogságából. „Boldogok a lélekben szegények: övék a mennyek országa. Boldogok a szomorkodók: majd megvigasztalják őket.” (Mt 5,3–4) Ez Isten válasza szenvedéseinkre, veszteségeinkre és kudarcainkra. A szegénységünk megtapasztalásában is, szomorúságaink közepette is boldogságot ígér. Csak másképpen, mint ahogyan mi reméljük és elvárnánk tőle. Jézus azoknak nyilatkoztatta ki magát, akik hisznek benne, akik tudják, hogy az Isten előtt szegények, és ebből a szegénységből, a veszteségeikből, saját erejükből nem tudnak kilábalni, megszabadulni. Azoknak, akik készek az önmegszabadítás és önmegváltás minden illúzióját feladni, és a hit kegyelmi adománya előtt megnyílni. Azért jött, hogy felébressze a hitet Isten irántunk való szeretetében. De nem csak azokhoz fordul, akik társadalmilag hátrányos helyzetben vannak, az elnyomottakhoz és kitaszítottakhoz, akik saját eszközeikkel már nem tudnak magukon segíteni, és ennek tudatában vannak. Azoknak is hirdeti az örömhírt, akik veszteségeik láttán már szembe találták magukat saját tehetetlenségükkel, elveszettségükkel, segítségre és gyógyulásra szorultságukkal. A legtöbb szenvedésünk és veszteségünk éppen abból fakad, hogy önerőből akarunk boldogok lenni, és felülünk az önálló életvezetés kísértésének. A vigasztalás minden helyzetben maga Jézus, aki azt kéri, hogy itt és most, ma, pont ebben a veszteségben és szenvedésben merjünk hinni az ő jelenlétében és Isten irántunk irányuló szeretetében. Ő lehetőséget ad arra, hogy a veszteségek széttépjék bennünk az addigi biztonság- és védettségérzetet.

A veszteségeink következtében átélt összetöretés létünk fordulópontja. Ez nyitja meg életünket az irgalomra, Jézus ez által tud bennünket átváltoztatni szeretet-eledellé a hétköznapok küzdelmeiben. Ahhoz, hogy megláthassuk és meghallhassuk a köztünk lévő Istent, meg kell válnunk hamis reményeinktől, azoktól, amiket olyan hűségesen őrzünk, amikkel olyan keményen és szívesen szembesítjük házastársunkat, gyerekeinket, közösségünket, Egyházunkat, a körülöttünk élőket és még az Istent is. „Mi viszont azt reméltük, hogy…” (Lk 24,21) – hangzik húsvét hajnalán az Emmausz felé igyekvő tanítványok megkeseredett vádaskodása. Mi is reménykedünk ebben is, abban is. A hétköznapjainkban elszenvedett veszteségeink, még a legkisebbek is, azért fontosak, mert képesek megszabadítani bennünket hamis reményeinktől, széttörik illúzióinkat, amiket önmagunkról, másokról és Istenről őrizgettünk, és amikre a hit sziklája helyett életünket építgettük. Ezek adnak Istennek lehetőséget arra, hogy új életet ajándékozzon létünk minden területén. Talán szép lassan elengedjük őket és megértjük, hogy Isten nem kínozni akar, hanem ajándékozni, mégpedig a legnagyobb kincset, az Isten országát. Aki értünk és helyettünk a keresztre ment, az nemcsak meghalt, hanem föl is támadt. Itt és most velünk zarándokol, boldogságot akar adni szegénységünkben és veszteségeink fölötti szomorúságunkban is. A misében ő az ostya, ami átváltoztatásra vár, a két szentmise között pedig a lelkünk, mi magunk vagyunk az átváltoztatásra váró ostya. Minden gondolatunk, vágyunk, a hangulatunk változásai, minden találkozásunk, és ami velünk történik, mind-mind érdekli őt. Önmagára irányítja a figyelmünket, megszabadítva minket beteges önmagunk körüli forgásunkból, akár önsajnálattal, akár önmegdicsőítéssel vagy önmegváltással kísérletezünk. Nekünk is elmondja, hogy ő már magára vette életünk minden sebét, szenvedését, kudarcát és mi „az ő sebe által gyógyultunk meg” (Iz 53,5). Figyelmünket arra a hazára irányítja, ami odafönn van az Atyánál, és segít megláttatni életünk eseményeit, annak a dicsőségnek a fényében, amiben részesíteni szeretne minket is, akik „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28).

Az Eucharisztiában megtört Krisztus és a megtört ember ugyanaz. Ez az én testem: az üldözött, a peremre jutott, a szegény, a beteg, az éhező, a kicsiny, a megvetett. Addig kell szeretettel szemlélnetek az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztust – tanítja Kalkuttai Szent Teréz anya nővéreinek –, amíg felismeritek és megszeretitek az úton fekvőben jelenlévő Krisztust. El kell jutnunk a jótékonykodástól a felebaráti szeretetig. Ez utóbbi a szív útja, amikor már nemcsak jót akarok tenni, általam meghatározott időben és körülmények között, hanem megengedem, hogy megnyíljon a szívünk egymás felé kölcsönösen, megismerjük egymás élettörténetét, örömeit és szenvedéseit. Istenre, akit nem látunk, csak akkor bízhatjuk rá magunkat igazán, ha rá merünk hagyatkozni azoknak a szeretetére, akiket látunk. Ez is a hit aktusa. Ezt tette Mária Józseffel és Erzsébettel. „Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked.” (Lk 1,45) Azért részesülünk az ő szeretet-áldozatában, az Eucharisztiában, hogy mi magunk is szeretet-áldozattá váljunk. Ez jóval több, mint megnyugodni a templomban, és néhány jó érzéssel hazamenni. Azt akarja, hogy mint ő, mi is minden ember üdvösségéért éljünk. Amit ő tett értünk és velünk a szentmisében, tegyük mi is hétköznapi életünkben. Jézus hív: Gyere, ajánld föl magadat velem! Önként, szabadon és egészen elégő áldozatként! Az Eucharisztia forrás és csúcs. Forrása az Egyház életének, mintegy belülről építve maga köré az apostolok és utódaik által a közösséget. Olyan, mint Isten országának a kovásza, folyamatosan áthatja ma is az Egyház életét. Jézus kéri: „Vegyétek és egyétek!” (Mt 26,26) Ha megértettük, amit Jézus kért, akkor keresnünk kell, hogyan válhatunk mi is Eucharisztiává a világ számára. Akit magunkhoz vettünk, az önmagát ajánlotta fel a kenyérben. Nekünk is fel kell ajánlanunk magunkat neki. Mindannyian áldozók és áldozatok is vagyunk egyszerre. „Testvérek, Isten irgalmára kérlek titeket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen ésszerű hódolatotok.” (Róm 12,1) Hétköznapjaink szeretet-oltárán nem kenyeret és bort, hanem saját magunkat kell Istennek és embertársainknak ajándékozni, egészen elégő szeretetben. Ahogyan lehívjuk a Szentlelket az adományokra, hogy Krisztus testévé és vérévé lehessenek, ugyanúgy le kell hívni életünkre a hétköznapok Szentlelkét, hogy neki szentelt örök áldozattá tehessen minket. Ahogyan az ostyában Krisztus szavára és a Szentlélek hatására csodálatos átváltozás megy végbe, úgy a keresztény életben is belső változás tanúi lehetünk. Milyen gyümölcsök jelzik ezt? A tettetés nélküli szeretet, a jóhoz való szenvedélyes ragaszkodás, a bűn utálata, a gyengédség, a tisztelet, a reményből fakadó öröm, a béketűrés a nyomorúságban, a kitartás az imában, az osztozás mások bajában, a vendégszeretet és az ellenségszeretet, a békességben élés, és minden rossz legyőzése jóval (vö. Róm 12,9–21). Ahhoz, hogy kioszthassa az utolsó vacsorán testét eledelül, meg kellett törnie a kenyeret. „Aztán kenyeret vett a kezébe, hálát adott, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt cselekedjétek emlékezetemre!” (Lk 22,19)

Miért törte meg a saját testét? Önfeláldozás összetöretés nélkül nem létezik. Szenvedés és szeretet Istennél és embernél egyaránt feltételezik egymást. A szeretetnek fájnia kell! Ez nem önkínzás, hanem önként vállalt élet-odaadás. Az összetöretés által vált kioszthatóvá az Élet kenyere. A Szenvedő Szolga gonoszságainkért lett összetörve. (Iz 53,5) Ahhoz, hogy létem az ő kezéből szeretet-eledelként kiosztható legyen, meg kell töretnem a gőgömben, büszkeségemben, önhittségem minden változatában, és teljesen bele kell simulnom az ő akaratába. Nem kell keresnünk a megaláztatást és megtöretést, ő erről gondoskodni fog. Pont azokon az embereken és körülményeken keresztül, amikbe életünket helyezte és vezette. Viszont fel kell hagynunk keménységünkkel, és igent kell mondanunk Máriával együtt az ő akaratára. Nem egyszerűen a beleegyezésünket adva, hanem vágyakozva arra, hogy beteljesedjenek rajtunk is az ő szavai. De ezzel még nem fejeződött be, mert hozzáfűzte: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19) „Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által.” (1Kor 12,13) Nem magányosan és egyedül vagyunk az ő teste, hanem a többi taggal együtt, egységben. Ez a szentségi, bensőséges kapcsolat új közösséget hoz létre közöttünk.

Az eucharisztikus élet lényege, hogy a szeretetkört folyamatosan tágítsuk. Valahányszor kinyújtjuk a szegények, az éhezők, szomjazók, betegek, idegenek és bűnösök felé kezünket, megáldanak és rajtuk keresztül is befogadhatjuk az Úr Lelkét. Mindegy, hogy házasok, egyedülállók vagy papok, szerzetesek vagyunk-e, mindannyiunkat a Szeretet teremtett, hogy feléje haladjunk az egyedüli úton, amely a szeretet. A szeretet küzdelem önmagunkkal és újrakezdés a másikkal. Küzdelem a saját magunk elismertetésére, a nyereségre, hatalomra, kitüntetésre és sikerre való törekvéseinkkel, és újrakezdés a szolgálatban, a lábmosó, irgalmas szeretetben. A legrombolóbb az, amikor magunkat tesszük meg ősképnek és kényszeresen saját képünkre és hasonlatosságunkra próbáljuk tökéletesíteni a másikat. Meg kell tanulnunk egymást a különbözőségeinkkel együtt szeretni. Erkölcsi törvény, hogy saját magunk tökéletesítésén és mások boldogulásán, kiteljesedésén kell fáradoznunk. Mi pedig kényszeresen mások tökéletesítésén és önmagunk boldogulásán fáradozunk. Ez az evangélium elárulása. Az evangélium egyetlen nagy vitairat a sötétség erőivel és a bennünk lévő félelemmel szemben. Minden eucharisztikus élet a bizalomra szóló meghívás. Meghívás arra, hogy bízzunk minden emberi szív szentségében és belső szépségében, akkor is, ha hatalmas erők akarják letörni bizalmunkat, akkor is, ha vannak emberek, akik csak elnyomni, ölni, pusztítani akarnak, annak ellenére is, hogy a gonoszság, a gyűlölet és a hazugság létezik. Mindehhez nemcsak a szentmisében, hanem hétköznapi életünkben is közösséget kell találnunk a Mindenség Forrásával, Istennel. Ha őbenne élünk, lehetővé válik, hogy minden embert, minden eseményt, saját életünket és a történelem nagy összefüggéseit is az ő szemével lássuk. Ahhoz, hogy megvalósulhasson a szeretet új pünkösdje, vissza kell találnunk az alázatos, irgalmas szívű, szerető Istenhez. Életté kell váltanunk a gyengédség, a kedvesség, az erőszakmentesség és a megbocsátás tanítását, kiszabadulva a szívünkben rejtőző gyűlölet hatalma alól. Amikor találkozunk a Szeretet Istenével, ő képessé tesz arra, hogy végre felfedezhessük: minden élet szent, mert maga a Szentlélek él bennünk és minden embertársunkban.

Megjelent: Jöjjetek hozzám mindnyájan.. +1 év a hitből fakadó tettekNEK, Budapest, 2020