Római tanulmányaim alatt egy nyáron másfél hónapot töltöttem Afrikában, Bissau Guineában. Az olasz egyház nagyszerű kezdeményezése az, hogy sok fiatalt kijuttat a missziókba, főként Afrikába, hogy segítsenek, és hogy táguljon a látásmódjuk, nyíljon a lelkük. Mi kutakat ástunk, ugyanis Afrika egyik nagy problémája a tiszta ivóvíz hiánya. Számomra döbbenetes élmény volt az, amit ott láttam. Láttam olyan kisfiút, aki egy kis pénzt kapott egy külfölditől, azonnal futott a piacra, és kenyeret (!) vett rajta. Úgy ropogtatta boldogan a friss kenyeret, mintha csokit enne. A búcsúzáskor egy másik gyerek azt mondta nekem, hogy lenne egy nagy kérése: egy tornacipőt küldjek neki, mert nincs cipője. Láttam a nagy nyugati cégek döbbenetes jelenlétét mindenütt; óriási hasznokat visznek ki az országból, és filléreket fizetnek a munkásaiknak, vagy az ottani államoknak. Ugyanakkor láttam az afrikaiak vidámságát, az ottani születő egyház fantasztikus életerejét is. Láttam olyan keresztény tanítót, aki nap mint nap 140 gyereket tanít egyedül. Délelőtt a kicsiket, délután a nagyokat tanítja egy nagyobbfajta kunyhóból álló „iskolában” gyakorlatilag ingyen, lelkesedésből. Láttam nagy lelkesedéssel éneklő hívő közösségeket szerte az országban. Keresztények ezreit, tízezreit, akik nem törődtek a szúnyogok állandó támadásaival, a nyomorukkal, betegségeikkel, hanem nagy hittel és örömmel dicsérték az Istent. Láttam olyan családapát, aki a maga öt gyermeke mellé gondolkodás nélkül odavette az elhunyt testvére négy gyermekét is, és szeretettel nevelte őket. Úgy gondolom, hogy a „Mindannyian testvérek” programon keresztül fogunk adni egy kicsit, de sokkal többet fogunk kapni.