Skip to content

Elmélyülés a hitben...

lelkiség

Nagyböjt

A magyar nyelvben az elnevezés nem a legszerencsésebb, mert azt sugallja, hogy a böjtön, a lemondáson van a hangsúly. Nagyböjt lényege a megtérés, a ’metanoia’ (megfordulás). Vagyis, elfordulás a bűntől, a kárhozat útjáról, és oda vagy visszafordulás Istenhez, az üdvösség útjára.

A nagyböjti időszakban a lemondás, böjtölés nem a cél, csupán eszköz a megtérés útján. Napjainkban sokan elismerik a böjtölés, vagy inkább a koplalás technikáját, egészségre gyakorolt hasznosságát, – amit a mai természetgyógyászok ’méregtelenítés’ címén reklámoznak -, de nem annyira az Istenhez való megtérés miatt, inkább a feleslegesen cipelt kilóinktól való megszabadulás végett. Ennek, valljuk be, nem sok köze van a nagyböjt keresztény szellemiségéhez. Ezek csak technikák az önfegyelmezéshez, az akaratunkon való uralkodáson.

A lemondás, az áldozat mind-mind eszköz és hangsúlyozom, nem cél a megtérés sikeréhez. Minden nagyböjt elején belegondolok, hogy bérmálkozásom óta, mely már több évtizede volt, ha minden évben csupán egyetlen egy rossz szokásomtól, tulajdonságomtól meg tudtam volna szabadulni, mennyivel közelebb lehetnék Istenhez, üdvösségemhez.

Tapasztalat, hogy nem szabad egyszerre sokat vállalni. Elég egyetlen egy bűnünket, rossz tulajdonságunkat kijelölni és ezt az egyet módszeresen kiiktatni, kiirtani életünkből. Ha egyet sikerül, akkor észre fogjuk venni, hogy több más rossz is eltűnik életünkből. Például, ha megfogadjuk, hogy ezentúl nem mondunk rosszat embertársainkról, akkor a csúnya beszéd is elpárolog hétköznapjainkból. Mert sok esetben a pletyka és a csúnya beszéd édestestvérek. Sok esetben a trágár, lealacsonyító szavaink mások megítélésekor szoktak előkerülni szótárainkból.  

 

Az erényekkel is hasonló a helyzet. Ha elhatározzuk a nagyböjt elején, hogy idén csak egyet fogunk begyakorolni, betanulni, akkor itt is elindul a ’porszívó-vákuum hatás’ és jön utána a többi. Például elhatározhatjuk, hogy mindenhova pontosan érkezünk. Apró dolognak tűnik, amikor viszont elkezdjük, rájövünk, hogy nem kis erőfeszítésbe fog kerülni. A pontosság a tisztelet és szeretet egyik kifejezője. Nem megvárakoztatni azt, aki éppen időre vár bennünket.

Mi papok megszoktuk, hogy akkurátus módon mindig tartani kell az időt: szentmise kezdése, temetés, esketés, hivatali nyitva tartás stb… Gondoljunk bele, ha a pap, akár önhibáján kívül elkésik egy temetésről, még évtizedek múltán is emlékeznek rá a gyászolók. Ez viszont újabb bűnalkalmakat szülhet az emberek részéről. „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7,12)- olvassuk Jézus szavait, az „aranyszabályt”, Máté evangéliumában. Ha pontosak vagyunk, akkor érezni fogja a másik ember és a közösség is, hogy megtiszteljük, szeretjük őket, és most és itt, ő(k) a fontosak.

Kívánom minden Kedves Olvasónak, hogy szívlelje meg, és kis adagokban, de kezdje el a metanoiát, a megfordulást Isten és az üdvössége felé. Ne feledjük: olyan lesz a Húsvétunk, amilyen a Nagyböjtünk! Az ünnepeink és az örök életünk is elsősorban a készületen múlik.

corper mattis, pulvinar dapibus leo.

EGY HÉTGYERMEKES ÉDESANYA CSODÁS GYÓGYULÁSA A COVIDBÓL

A hétgyermekes Tóth házaspár – Zoltán és Viktória – Szombathelyen lakik, egy takaros kis családi házban. A szülők tagjai a Magyar Schönstatt Mozgalomnak. Az idei nagyböjtben megtapasztalták a legmélyebb szenvedést és a megszabadulást az isteni kegyelem révén. A Magyar Kurír készített interjút a családdal.

Fotós kollégámmal, Lambert Attilával húsvéthétfőn délelőtt kerestük fel a családot. Nagy a sürgés-forgás, az asztalon rengeteg házilag készített sütemény, a palacsintatorta pedig készülőben. A húszéves Rezeda születésnapját ünneplik. Zoltánnal és Viktóriával, valamint 21 éves Kamilla lányukkal a nappaliban, a házi szentély közelében beszélgetünk. Mosolygósak mindhárman, nyomát sem tapasztaljuk rajtuk, hogy nem is olyan régen átestek a Covidon, Viktória pedig tizenkét napig volt lélegeztetőgépen, mélyaltatásban, élet és halál között lebegve.

A vírust először Kamilla kapta el, február vége felé. „Nagyon magas lázam volt, ami nem ment le, erősen köhögtem, hánytam is, és annyira elgyengültem, hogy nem tudtam felkelni” – idézte fel. Enni egyáltalán nem tudott, két nap alatt gyűrt le egy joghurtot, még maradt is belőle.

Közben hasonló tünetek léptek fel Viktóriánál is, bár enyhébb formában, mint a lányánál. Rögtön elmentek tesztelésre. Ekkor Viktória tesztje még negatív lett, bár a háziorvosa – és mindenki más is – azt mondta: egyértelmű, hogy pozitív, csak a teszt ezt még nem mutatta ki.

Közben a dolgozó Zoltánt is letesztelték mint kontaktszemélyt, nála is negatív volt az eredmény. Néhány nap múlva azonban Viktória esetében az újabb tesztelés már pozitív eredményt hozott, noha tünetei még ekkor sem voltak, csak öt-hat nap múlva jelentkeztek.

Mivel Viktória és Kamilla tünetei nem enyhültek, sőt az édesanyáéi erősödtek, egy orvos barátjuk javaslatára mentőt hívtak. Beszállították őket a szombathelyi Markusovszky Kórházba, a Covid-ambulanciára. Ez március 3-án éjszaka történt. Minden vizsgálatot elvégeztek rajtuk, majd közölték: Viktóriának nem kell megvárnia az eredményt… Gyanították, hogy nagy a baj, mindenképpen bent kell maradnia a kórházban. A röntgen kétoldali tüdőgyulladást mutatott ki nála és borzasztó rossz volt a vérképe. Azonnal elhelyezték a Covid-pulmonológiai osztályon. Kamillának kezdődő tüdőgyulladása volt, de éjszaka hazaküldték, miután ellátták. „Bár megállapították, hogy covidos vagyok, de az orvosok azt mondták, a tüdőgyulladást leszámítva jók az eredményeim. Erős a szervezetem, itthon meg tudok gyógyulni, de ha bármi van, azonnal menjek vissza.”

Viktória azonban attól kezdve, hogy bekerült a pulmonológiai osztályra, szinte semmire nem emlékszik. Zoltán idézi fel a történteket: a felesége először oxigénmaszkot kapott. Eleinte még tudtak mobiltelefonon beszélgetni, ám Viktória egyre gyengébb lett. Mivel az orvosok tüdőembóliára is gyanakodtak, mozdulatlanul kellett feküdnie. A CT-vizsgálat azonban hála Istennek kizárta ezt, de a kétoldali tüdőgyulladás kiterjedt minden lebenyre.

Néhány nap múlva hívott a kezelést végző doktornő, hogy Vikit át kell vinni az intenzív osztályra, mert rosszabbodott az állapota. Az intenzíven már lélegeztetőgépre teszik a beteget. Ezt követően teljesen megszűnt köztünk a kommunikáció, mivel Viki mélyaltatásban volt. Így már csak a kezelőorvossal tudtunk kommunikálni.”

Molnár Árpád kórházlelkész nagyon jól ismeri a Tóth családot és Zoltán édesapját is, aki a ferencesek harmadik, világi rendjének a tagja. Azonnal bement Vikihez az intenzív osztályra, és mivel ő már nem tudta magához venni a Szentostyát, imádkozott érte.

Miközben Viktória a kórházban mélyaltatásban feküdt, otthon Kamilla még egy hétig volt beteg, nagyon rossz állapotban, és csak miután szedte az antibiotikumot, kezdett jobban lenni, bár ez még nem volt jelentős javulás. Teljesen még most sincs jól, fáradékonyabb a korábbiakhoz képest.

Az addigra szintén igazolt pozitív Zoltánnak azon a hétvégén kezdődtek a tünetei, amikor felesége az intenzívre került. Így egyszerre hárman szenvedtek a Covidtól. Zoltán gyenge volt, étvágytalan és a lelki teher is teljes súlyával rátelepedett. „Ekkor jöttek képbe a nagylányaink, akik már korábban átestek a Covid-fertőzésen. A Budapesten egyetemre járó Boróka lányunk azonnal hazajött. Ő és a középiskolás Bogi lányunk vitték a családot. Ápoltak bennünket, takarítottak, fertőtlenítettek.

Az apósom főzött ránk, de kaptunk ebédet, ételt barátainktól, ismerőseinktől is. A két lán

y tartotta a kapcsolatot telefonon az orvosokkal, rokonokkal. Külön foglalkoztak a tízéves Grétikével, segítettek neki az online tanulásban, a még óvodáskorú Sebinek a kézműveskedésben. Hihetetlen volt ezt megélni.”

Viktória közbeveti: „A két kicsit, Grétikét és Sebit lelkileg is kellett hordozniuk, mert nagyon hiányoztam nekik. Bogi leköltözött hozzájuk a szobájukba, és éjszaka is nyugtatgatta őket, amikor hiányoltak. Közben neki is online iskolája volt, és persze Borókának is.”

A tizenöt éves Ágoston, aki egyébként visszahúzódóbb típus, mindent megcsinált azonnal, ha megkérték, nem morgott semmiért. A huszadik születésnapját ünneplő, ugyancsak Budapesten élő Rezedának van egy krónikus betegsége, így ő a távolból imádkozott a családért.

Zoltán felidézte, hogy aznap, amikor elkezdődött Viktóriánál a mélyaltatás, az egyik akolitus testvér elhozta neki a Szentostyát, magához vette, és belső békesség költözött a szívébe, noha nagyon félt a következő kórházi telefontól. Azt soha nem mondták, hogy Viki állapota reménytelen, de tudjuk a statisztikából: nagyon kicsi az esélye annak, hogy valaki élve lekerüljön a lélegeztetőgépről. Soha nem mondták, hogy bizakodjanak, de azt sem, hogy reménytelen a helyzet. A házaspár mindkét tagja kiemelte az egészségügyiek heroikus küzdelmét a covidos betegekért.

Zoltán azonban nekiszegezte egy orvos barátjának a kérdést: „Ugye már nincs remény?” Ő pedig azt válaszolta: „A Jóisten bármikor beleavatkozhat és előidézhet olyan csodás gyógyulást, amit orvosilag nem tudunk megmagyarázni.” Zoltán szavai szerint a helyzet emberileg annyira reménytelennek látszott, hogy felkészült a legrosszabbra, már a temetésre is. Március 7-e és 9-e között becsövezték Viki tüdejét – ami teljesen be volt gyulladva –, maximumon ment a lélegeztetőgép, intenzitását már nem lehetett növelni. Zoltán elismeri:

nagyon nehéz ilyen helyzetben őszintén azt mondani a Miatyánkban, hogy legyen meg a Te akaratod…

Ekkor a budapesti Schönstatt Ifjúsági Központban online misét szerveztek, Csermák Péter atya mutatta be. Az intenzíves orvos egész nap nem volt elérhető. Este, a szentmise után tíz perccel Viki kezelőorvosa telefonált, és közölte Borókával: nem érti, hogyan, de drasztikusan elkezdett javulni Viki állapota.

Viki tizenkét napig volt lélegeztetőgépen, mélyaltatásban. „Amikor felébredtem, azt hittem, Budapesten vagyok… Nem tudtam, hogy gépen voltam, nem emlékeztem semmire, csak annyira, hogy a mentő elvitt, bevittek a kórházba, és hogy nagyon rossz, haza akarok menni.

Az összes rémálmomban Zolit vártam, hogy jön és megment engem, de csak a gépeket láttam magam körül. Amikor a doktornő kihangosította a telefonját, és hívta Zolit, kértem, hogy most már jöjjön értem és mentsen meg. Négy-öt nap múlva kezdett kitisztulni az agyam, akkor jöttem rá, hogy lélegeztetőgépen voltam.”

Amikor Viktória felébredt, Kamilla és Zoltán is lényegesen jobban voltak már. Viktória felidézte azt is, hogy amikor a mentő bevitte a kórházba, odahívta magához a két legkisebb gyermekét, Grétit és Sebit, és azt mondta nekik:

Bármi történjék velem, az mind a Jóisten akaratából történik, gondoljatok erre. Nem azért mondtam ezt, mert attól tartottam, hogy meghalhatok, csak arra gondoltam, lehet, hogy kórházban leszek két hétig.”

Később a tízéves Gréti elmesélte, hogy mindvégig ebbe kapaszkodott.

A Tóth házaspár tagja a Magyar Schönstatt Családmozgalomnak, és azon belül szorosabb kapcsolatban vannak tizenkét házaspárral. Zoltán március 3-án e-mailben küldött egy rövid üzenetet: Vikit és Kamillát kórházba vitte a mentő, nagyon gyengék, szeretnék kérni az imájukat, a Jóisten kezében vannak. Ezután több helyszínről elindult az imalánc, ami önmagában egy csoda. Szombathelyen egy barátjuk rengeteg helyre elküldte az imakérést. A házaspár szorosabb kapcsolatban van a domonkos nővérekkel, akik mind a négy imaházukban elkezdték a fohászkodást, és a Boldog Brenner Jánosról elnevezett iskolában is, csakúgy, mint Zalaegerszegen, és rajtuk kívül a szociális testvérek, a ferencesek harmadik, világi rendje is. Sorra alakultak az imaláncolatok. Ahogyan a házaspár egyik pap barátja mondta, a fél ország imádkozott értük, több püspök atya, sőt az ország vezetői közül is voltak imádkozók.

Viktória és Zoltán, akik a Hit és Fény Közösségnek is tagjai, kiemelik: rengeteg sérült ember is imádkozott értük, és a katolikusokon kívül protestánsok, a szabadegyházak tagjai, de nem hívők is, egyként kérték a Jóistent.

Viktória március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén térhetett haza otthonába, gyógyultan. Állítja: egészen másként érzi magát, mint korábban.

Újjászülettem, egész nap lebegek. Szeretném, ha az emberek hinnének abban, hogy ha összefognak, akkor az ima tényleg segít.

Merjenek a Jóistentől segítséget kérni. Szorosabb kapcsolatban vagyok a Jóistennel. Közelebb érzem magam hozzá. A tenyerén hordoz, de azt, hogy miért pont engem, nem tudom. A Magnificat jutott eszembe: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett alázatos szolgálójára. Lám, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas, és Szent az ő neve.”

A Tóth házaspár 2008-ban örökbe fogadott egy fogyatékkal élő kisfiút, Csanádot, akit a Jóisten 2010-ben, nyolcéves korában magához szólított. Zoltán akkor jött rá arra, hogy az ember megtanul rangsorolni, hogy mi fontos igazán az életben. „Most is ugyanezt érzem. A gyerekeinkkel való kapcsolatunk is az előnyére változott. A kamaszkorú gyerekeink nagyon intenzívek, erős akaratúak, küzdünk velük. Most viszont megváltozott velük a kapcsolatunk, és többen jelezték, büszkék lehetünk a gyerekeinkre. Bebizonyosodott, hogy vészhelyzetben számíthatunk mindegyikükre.” A szereplést kerülő Zoltán tudta, hogy többen megkeresik a médiától, és rögtön az jutott eszébe: ha ők hallgatnak, a kövek fognak beszélni.

Itt nekünk feladatunk van. A Jóisten Vikit választotta ki eszközéül, hogy a csodálatos gyógyulásával megmutassa az Ő dicsőségét.”

Viki hozzáfűzte ehhez: Bogi lányuk hangfelvételt küldött be neki a kórházba, sírva üzente: „Anya, ne akarj még a mennyországba menni, hanem akarj visszajönni hozzánk.” (Ezt Zoltán és a legnagyobb lányuk, Boróka bevitték a mélyaltatásban fekvő Vikihez, és lejátszották neki. A felvételen a két pici is beszélt.) „Később Bogi bevallotta: azért írta ezt, mert tudja, hogy nagyon vágyakozom a mennyországba, és tényleg annyi küzdelem van itt, hogy úgy érzem, onnan jobban tudnék segíteni. De

amióta kijöttem a kórházból, minden megváltozott, nemcsak a gyógyulásom csoda, hanem a gyerekeinkkel való kapcsolatunk megváltozása is.”

Azt, hogy a Jóisten milyen csodálatosan elrendez mindent, mutatja az is, hogy Boróka és Bogi lányuk már ősszel elkapták a Covidot, de mivel védettek voltak, most, amikor három családtagot is ledöntött a vírus, mindenben segíthettek itthon.

Kamilla megkapta azt a kegyelmet a Jóistentől, hogy teljesen nyugodt volt, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elveszítheti az édesanyját.

Biztos voltam benne, hogy hazajön, és akkor is nyugodt voltam, amikor jöttek a rossz hírek. Tudtam, a végén minden jó lesz. Mindenki sírt, de nekem csak akkor gyűltek könnyek a szemembe, amikor meghallottam a telefonban a hangját.”

Kamillának erőt adott az is, hogy egy domonkos nővér, a lelkivezetője azzal biztatta: nem kell félnie, mert az édesanyja túlélő alkat.

Távozóban a derűt és reményt sugárzó, hétgyermekes családtól, két evangéliumi verssor jut eszembe: „Ami embernél lehetetlen, Istennél lehetséges. Az istenszeretőknek minden a javukra válik.”

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír